Huszonhetedik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Mivel még nem láttam kívülről a házát, nem tudtam pontosan, hogy melyik az, így szinte rántott magával mikor a kapuhoz értünk. A házat és az udvart deszkakerítés takarta a kíváncsi szemek elől. Ezt látva eltöprengtem, hogy mégis, hogy leshettek meg minket. Kinyitotta a kaput és intett, hogy menjek be. A kert nem volt túl nagy, de szépen gondozottnak tűnt. A ház kívülről egyszerű krémszínűre volt festve. Az ajtón belépve kellemes meleg csapott meg, jólesett a kinti hideg után.

-         Itt már sokkal jobb idő van-mosolyogtam rá.

-         Vedd le nyugodtan a pulcsidat, kérsz valamit inni?

-         Igen, az jól esne.

-         Van itthon tea, milyet kérsz?

-         Valami gyümölcsöset, nem vagyok válogatós.

Míg ő a tea készítésével volt elfoglalva eszembe jutott valami, amit már napok óta meg szerettem volna kérdezni tőle.

-         Kérdezhetek valamit? - fordultam végül felé.

-         Persze, mondd csak.

-         Van esetleg erre valami szabály, hogy mikor kezdenek kialakulni a képességeim?

-         Van minimum korhatár, és valamilyen szinten maximum is. Te már elérted a minimumot, úgyhogy bármikor elkezdődhet a „folyamat”.

-         Honnan fogom tudni, hogy mikor kezdődött el? Érezni fogok magamon valami változást?

-         Ezt így nem tudom megmondani, de ha magamból indulok ki, akkor azt mondhatom, hogy egész egyszerűen tudni fogod.

-         az „utazás” mint ilyen, hogy működik? Mármint, amikor menni akarok valahová, akkor azt, hogy fogom tudni pontosan meghatározni?

-         Erre kétféleképp van lehetőséged. Az egyik az, ha meghatározod a helyet, ahova menni szeretnél, ezt mindenki másképp valósítja meg. Alapvetően az is elég, ha rá gondolsz, de el is képzelheted magad előtt. A másik pedig, hogy a meglátogatandó személyre kell hasonlóképp összpontosítanod.

-         Tehát ismeretlen helyre és ismeretlen emberhez nem lehet menni. Jó tudni, hogy van benne korlátozás.

-         Azért a mi hatalmunk sem korlátlan. – mosolyodott el.

-         Olyan jó, hogy te itt vagy nekem. – bukott ki belőlem váratlanul. Nem csak amiatt, hogy ezeket megosztod vele, hanem mindenért. Egyszerűen csak jó.

-         Én is örülök, hogy így alakult köztünk. Nagyon régóta voltam már magányos, jó, hogy újra van társam, aki mellettem van. Mellé kuporodtam a kanapéra és a vállára hajtottam a fejem. Béke és nyugalom árasztott el, amikor vele voltam és ez jó volt. Most egy rövid időre még a rémálmomról is sikerült megfeledkeznem. Magam mögött hagyhattam a nyüzsgést, ez segített tisztán látni.

-         Kérdezhetek még? – emeltem meg a fejem.

-         Természetesen, azt hiszem most már minden kérdésedre válaszolhatok.

-         Észrevettem, hogy a konyhában lévő órán kívül nincs semmi digitális tárgy a lakásodban. Ez összefüggésben van azzal, hogy amikor itt vagyok, nem működik a mobilom?

-         Nem, nincs összefüggés a kettő között. Azért nincs több elektronikai berendezésem, mert nincs rájuk szükségem, vagyis eddig nem nagyon volt. Arra pedig, hogy a mobiltelefonod nem működik egyszerű a magyarázat, nálunk nincs ilyen rendszer kiépítve, leginkább, mert nincs rá szükségünk.

-         Na igen – mosolyodtam el. Kinek kéne mobil, ha „telepatikusan” is elmondhatja, amit akar. Még egy kérdés, aztán nem fárasztalak tovább.

-         Egyáltalán nem fárasztasz, kikapcsolódás veled lenni. – mosolygott rám és nyomott egy puszit a homlokomra.

-         Szóval feltűnt, hogy amíg jöttünk ide, egy gyereket sem láttam, pedig azért voltak emberek az utcán. Ennek mi lehet az oka? Vagy, csak nem lehet gyerekünk, mármint nem nekünk konkrétan, hanem, érted, hogy értem? – próbáltam elmagyarázni, bár egy kicsit kínosan belebonyolódtam.

-         Igen, értelek. – nevetett. Tulajdonképpen lehet gyerekünk, csak igen kevesen szoktak családot alapítani ilyen mértékben. Ez annak az oka, hogy egy gyereket sem láttál idefelé jövet. Egyébként vannak, csak kevesen.

-         Ahogy ezeket mondta különös szomorúság költözött a szemébe. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon neki van, vagy volt-e gyereke. Azonban az arcára nézve inkább nem kérdezte meg, talán majd egy másik alkalommal.

-         Sok házid van holnapra? – kérdezte végül, témát váltva.

-         Holnap kedd van ugye? Akkor nincs, semmilyen házim, ez egy ilyen laza nap.

-         Akkor mit szólsz esetleg ahhoz, ha elmennénk vásárolni? Kéne itthonra egy-két apróság.

-         Miért is ne, viszont akkor kérhetnék egy felsőt, mert a pulcsimba fáznék kint.

-         Várjál, mindjárt keresek.  Állt föl a kanapéról és bement a gardróbszobába. Kíváncsi voltam a ruhatárára, így követtem. Mint a lakásban mindenhol itt is patinás rend uralkodott. A polcokat fekete szín uralta, de volt néhány eltérő színű darab is. Rövid keresgélés után előhúzott egy polár pulcsit.

-         Reméljünk nem lesz túl nagy rád. – mosolygott rá, és a kezembe adta a ruhadarabot. Még nem vettem föl, ahhoz túl meleg volt a lakásban.

-         Elmegyek még mosdóba, mielőtt indulunk – mondtam.

-         Csak nyugodtan, tudod, hol találod.

-         Kifelé menet felkaptam az ágyról a pulcsit és magamra vettem. Épp csak annyira volt hosszú, hogy elfeledte a kezem, viszont jó meleg volt.

-         Kész vagyok, mehetünk. – mondtam, mikor odaléptem mellé.

Huszonhatodik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Reggel már azelőtt kikapcsoltam az ébresztőt, hogy megszólalt volna. Komótosan elkészültem, és mivel még túl korán volt, nagyon lassan sétálva elindultam a suli felé.

Sajnos így is nagyon hamar odaértem, még alig lézengtek a diákok. Bementem a terembe és leültem a helyemre. Élveztem az engem körülvevő csendet, és nyugalmat. Aztán úgy fél nyolc körül elkezdtek bejönni a többiek is. A nap eseménytelenül telt, az órák viszonylag gyorsan múltak. Mivel a délutánra vonatkozóan nem tudtam semmi konkrétat, az órák után egyenesen haza indultam. Körülbelül félúton járhattam, amikor valami mellém ért. Oldalra fordulva Thomast pillantottam meg.

-         Csatlakozhatok? - kérdezte köszönésképpen.

-         Persze – mosolyogtam rá, bár nem éreztem teljesen őszintének a mosolyom.

-         Történt valami – mondta inkább kijelentve, semmint kérdésként.

-         Csak egy buta kis álom volt – válaszoltam nem túl meggyőzően.

-         Ne próbálj meg átverni – mosolygott rám. Ha csak az lett volna, akkor most nem látszana ennyire rajtad. Elmesélheted, ha attól megkönnyebbülnél kicsit.

-         Valaki üldözött álmomban. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ismerem.

-         Sajnálom, hogy így megviselt – mondta vigasztalásképpen.

-         Majd elmúlik – sóhajtottam egy nagyot.

-         Biztos vagyok benne – felelte és megfogta a kezem.

Hirtelen egy kérés futott át az agyamon és egyre inkább foglalkoztatta a gondolataimat. Kiülhetett valami az arcomra, mert Thomas egyszer csak megkérdezte:

-         Mondd csak, bánt valami? – fordult szembe velem.

-         Tulajdonképpen nem, csak kérdeznék valamit.

-         Hallgatlak.

-         Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem lehetne-e, azt, hogy néha lássanak az emberek?

-         Mármint engem?

-         Igen és nem. Téged, minket együtt. Nem mások miatt, hanem magam miatt. Félre ne érts, nem mutogatni akarlak, csak nekem kell, hogy tudjam. Lehet, hogy nem értesz.

-         Azt hiszem értelek.

-         Akkor jó – mosolyogtam.

-         Ha lehet, akkor átgondolnám még a dolgot – kérte.

-         Persze, nem várom el, hogy mos rögtön választ adj.

-         Van esetleg valami terved mára?

-         Hát ezen még nem igazán gondolkodtam. Ha tudsz valamit javasolni, szívesen meghallgatom.

-         Esetleg átmehetnénk hozzám. Félre ne érts, nem akarok semmit, csak gondoltam szeretnél egy kicsit kiszabadulni innen.

-         Nem hangzik rosszul, sőt – mosolyogtam rá. Csak előbb letenném a táskám.

-         Persze, azt ne kelljen cipelned. Gyorsan vagy lassan szeretnél hazajutni.

-         Inkább sétáljunk, olyan szép idő van.

-         Rendben – felelte és megfogta a kezem. Amikor felpillantottam rá, nagyon meglepődtem. Nem a megszokott külsejét „viselte”, hanem kivételesen a saját fiatal énje nézett vissza rám.

-         Már ezért érdemes volt nem figyelmeztetni téged – nevetett mikor látta meglepett arcomat.

-         De hogy-hogy? – kérdeztem még mindig döbbenten.

-         Még se mutatkozhatsz egy olyan idős férfival kézen fogva – mosolygott továbbra is. És ekkor értettem csak meg.

-         Ez most azt jelenti, hogy mindenki lát téged?

-         Igen, úgy hiszem.

-         Köszönöm – feleltem nemes egyszerűséggel.

-         Igazán nincs mit megköszönnöd – nyomott egy puszit az arcomra.

Szépen lassan hazasétáltunk az őszi napsütésben. Jólesett, hogy végre nem csak én tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

-         Gyere be – invitáltam, mikor a kapuhoz értünk. Bár nem tudom, hogy anyu itthon van e – tettem hozzá.

-         Nem baj, ha itthon van – felelte egyszerűen.

-         Ezek szerint már nem gond, ha meglát téged?

-         Úgy tűnik – mosolygott rám hamiskásan.

-         Ez a mai nap teli van meglepetésekkel – szorítottam meg a kezét.

Végül anyu nem volt otthon, így nem kellett izgulnom a bemutatás miatt.

-         Szeretnél valamit enni indulás előtt? – kérdezte Thomas.

-         Nem érzem, hogy éhes lennél. Írok egy cetlit anyunak, aztán mehetünk.

-         Gyere ide – mondta Thomas miután letettem az üzenetet a konyhapultra.

-         Jó, hogy vagy nekem – sóhajtottam, bár valószínűleg nem hallotta. Átölelt és már „repültünk” is.

Bár a hangulatom nem sokat javult jó volt kicsi kiszabadulni. Amikor megérkeztünk hűvös szél kapott a hajamba.

-         Nálunk jobb idő van – jegyeztem meg.

-         Igen, itt már elég ősziesre fordult. Nem fázol nagyon?

-         Még tűrhető, vastag a pulcsim.

-         Akkor jó. Sétálunk egy kicsit?

-         Persze, a mező még mindig nagyon szép.

Egy darabig úgy tűnt csak céltalanul megyünk, mikor egyszer csak egy földút kezdete tűnt fel előttünk.

-         Hová megyünk?

-         Hozzám – felelte egyszerűen. Aztán az arcomra pillantva hozzá tette: Már ha nem baj.

-         Nem, dehogy is, csak még soha nem sétáltunk ki a mezőről.

-         Egyszer mindent el kell kezdeni – mosolygott rám. Láthatóan élvezte a helyzetet.

Úgy közel tíz perc séta után a poros földutat beton váltotta föl. A közelben látszódtak egy település első házai. Mi ezek felé tartottunk.

-         Már nem baj, ha meglátnak minket? – tettem fel a kérdést.

-         Nem, mivel akik elől el akartalak rejteni a múltkor, ők már tudnak rólad. A többiek pedig nem fontosak ilyen szempontból. Ettől függetlenül lehet, hogy néhányan furcsán fognak ránk nézni. Ne foglalkozz velük.

-         Megpróbálom – mondtam, bár nem tudtam mennyire fog sikerülni figyelmen kívül hagyni a figyelő pillantásokat. Egyébként mennyire laksz messze innen? – kérdeztem, mivel kezdtem kicsit fázni.

-         Körülbelül még olyan öt perc séta. Nagyon fázol?

-         Olyan nagyon még nem, de már egyre inkább érzem a hideget.

-         Nemsokára odaérünk. Kézen fogott és megszaporáztuk a lépteinket.

Huszonötödik fejezet

Huszonötödik fejezet

Megfogtuk, behunytuk a szemünket é s már vitt is vissza minket.

-         Megérkeztünk-szólalt meg.

-         Itt sokkal jobb idő van-mondta Debbie és elengedte a kezét.

-         Valóban-felelte Thomas.

-         Hazajöttek anyuék-pillantott a hátam mögött parkoló autóra. Jobb lesz, ha én most megyek. Köszönöm a kirándulást, jól érzetem magam és nagyon szép volt.

-         Örülök, hogy tetszett-mosolygott Thomas, és látszott rajta, hogy jól esik neki a dicséret.

-         Jó volt ez a nap-fordult felém Debbie-, rég beszélgettünk már egy jót. Majd beszélünk, sziasztok-köszönt el és bement a kapun.

-         Szia-köszöntünk el mi is és kézen fogva elindultunk felénk.

-         Köszönöm-fordultam felé-, valóban jó ötlet volt.

-         Örülök, hogy te is jól érzeted magad-karolt át.

-         Viszont lenne néhány kérdésem.

-         Igen, tudom, de válaszokkal nem fogok tudni szolgálni. A csókra talán van, viszont a szél számomra is ismeretlen eredetű volt.

-         Mi a magyarázat rá?

-         A kettőnk között kialakult kapcsolat, kapocs lehet az oka. Lassan a te képességeid is felszínre fognak törni. Talán ez lehet az oka.

-         Mit takar pontosan az, hogy lassan?

-         Igazából nem tudom, de azért nem egyik pillanatról a másikra leszel képes mindenre. Ezek a dolgok fokozatosan működnek.

-         A sorrendiség meghatározott vagy véletlenszerű?

-         Tulajdonképpen véletlenszerű, de vannak olyan alapvető tulajdonságok, amelyek elsőbbséget élveznek a sorban,

-         Melyek ezek?

-         A két legfőbb alapvető tulajdonság az utazás, illetve a kommunikáció megvalósítása.

-         Ezek a tulajdonságok az akaratomtól függenek? Tudom irányítani őket?

-         Természetesen, minden egyes tulajdonságod a te irányításod alatt áll. Nem függetlenek tőled. Azonban, ha szólnak hozzád, azt nem tudod kirekeszteni, csak nagyon különleges esetben fordulhat elő.

-         És mi van például azzal, hogy érzed, ha rád gondolok? Az, hogy működik?

-         Ennek tulajdonképpen a körzöttünk lévő kapcsolat az alapja. Eleinte nem működött, csak miután komolyabb érzelmeket tápláltunk egymás iránt. Bár azt nem tudom, hogy a kölcsönösség feltétel-e.

-         És a jó kis helymeghatározó képességed, hogy mindig tudod, hol vagyok, és mi történik velem?

-         Ez, hogy úgy mondjam egyedi tulajdonság. Mivel te az én-mondjuk úgy-védencem vagy, ezért ez automatikusan kialakult köztünk.

-         Mit érzel olyankor, vagy egyszerűen csak látsz engem,

-         Látlak, de nem a szememmel, hanem az érzékeimmel. Nem tudom pontosan megfogalmazni.

-         Értem, és mi van a láthatatlansággal, az mikor alakul ki?

-         Nos, ez az utolsó tulajdonság, ami kialakul.

-         Ha egyszer megtörtént onnantól már végleg eltűnök?

-         Nem, ha koncentrálsz rá, akkor láthatóvá válhatsz, ez is egy képesség. Viszont akkor sebezhetőbb is vagy.

-         Te tudsz ilyet, tudsz újra láthatóvá válni?

-         Igen, meg tudnám csinálni. De miért kérdezed?

-         Szeretnélek bemutatni anyunak-mondtam.

-         Nem is tudom, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

-         De hát miért, hiszen múltkor nem zavart volna, ha lát.

-         Igen, de azóta történtek bizonyos dolgok-mondta komolyan.

-         Értem-feleltem szűkszavúan, és éreztem, hogy elpirulok.

-         Nem konkrétan arra gondoltam, hanem a leszúrásra. Valószínűleg nem díjaznák ezt a lépést.

-         Nos, rendben-feleltem elszontyolodva.

-         Sajnálom, de nem szeretném, ha közénk állnának emiatt. Ugye megértesz?

-         Én sem akarlak elveszíteni.

-         Viszont mára sajnos el kell köszönnöm tőled. Holnap el kell intéznem néhány fontos, minket is érintő ügyet.

-         Rendben, holnap úgyis iskola és még a leckémet sem írtam meg. Mikor találkozunk legközelebb?

-         Ha minden jól megy, akkor holnap újra látjuk egymást-fogta meg a kezem.

-         Az jó lesz, már nagyon hozzászoktam, hogy velem vagy, rossz lesz egyedül.

-         Hamarosan találkozunk-mondta, majd megcsókolt búcsúzóul.

-         Szia-köszöntem el tőle, majd egy pillanattal később már egyedül álltam a kapu előtt.

Kicsit nehéz szívvel sétáltam be. Most még a leckeírásnak is örültem, addig is lefoglaltam magam. Este együtt vacsoráztam anyuval. Semleges témáról beszélgettünk. Ő megkérdezte, hogy milyen volt a hetem a suliban, én meg a munkahelyéről kérdezgettem. Végül mikor aludni mentem, sokáig csak forgolódtam, a gondolataim egymást kergették. Újra és újra végiggondoltam, amiket Thomas mondott nekem a képességekről. Az egyik részem már alig várta, hogy kialakuljanak, a másik azonban nem akarta elveszíteni a jelenlegi életét. Ezzel a dilemmával aludtam el végül. Lehet, hogy a nyugtalanságom miatt, de rémálmom volt éjszaka. Valaki üldözött álmomban, bár az arcát nem láttam különös fájdalmat érzetem, mintha ismerném. Szerencsére mielőtt utolért volna felriadtam. Verejtékező homlokkal ültem fel az ágyamban. Fölkeltem, és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. A szobámba visszaérve ránéztem az éjjeli szekrényemen álló digitális órára. Fél ötöt mutatott. Visszafeküdtem, bár tudtam, hogy elaludni már úgysem fogok tudni. Hanyatt fordultam és a plafont bámulva gondolkodtam.

Huszonnegyedik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Amikor kiértünk a kapuba valóban ott volt és türelmesen álldogált.

- Jó napot – köszönt Debbie.

- Sziasztok – köszönt vissza mosolyogva.

- Szia – üdvözöltem én is.

- Ez gyors volt – jegyezte meg Debbie mosolyogva. De miért nem jött egyből be? – kérdezte.

Kíváncsian vártam a válaszát én is.

- Mert nem illik hívás nélkül bárki otthonába belépni – felelte egyszerűen.

- Ez igaz – hagyta jóvá. Most viszont behívom – invitálta szélesre tárva a kaput.

- Köszönöm – mondta és belépett. De ugye nem zavarok? – tette hozzá Debbire pillantva.

- Nem, egyáltalán. Amennyiben nem zavarja a női többség.

- Az nem zavar, viszont a magázás eléggé – mosolygott.

- Ezzel célozni akart valamire?

- Igen, szeretném, ha tegeznél, megtisztelnél vele.

- Rendben, megpróbálhatom – felelte.

- Köszönöm – felelte ismét.

Kér…ő sz valamit inni? – kérdezte.

- Igen, kérnék – mondta mosolyogva és közben lopva rám pillantott. Legalábbis azt hitte, hogy lopva.

- Engem nem zavarnak a szerelmesek – jegyezte meg Debbie és nevetés bujkált a hangjában.

- Ennyire feltűnő volt? – kérdezte Thomas.

- Olyan nagyon nem, de észre vettem.

 Na látok végre valami megnyilvánulást – mondta nevetve.

Erre mi összenéztünk és adott a számra egy puszit.

- Jó látni, hogy legalább másnak összejött az élet – mosolygott ránk.

- Ezek szerint nem zavar? – kérdezte Thomas.

- Egyáltalán, igazából nekem soha nem volt bajom veled, ha hiszed, ha nem.

- Tudom, hogy csak a többiek miatt voltál olyan, nem kell magyarázkodnod.

- Néha úgy érzem, hogy jobban ismersz, mint én saját magam. Nekem kicsit több időbe telt erre rájönnöm.

- Ha eléred a célt, akkor nem számít az odavezető út – mosolygott rá Debbiere.

- Értem – felelte, majd ő is elmosolyodott. Inni még mindig nem adtam.

- Ráér, türelmes vagyok.

- Én meg pocsék vendéglátó – mondta, majd kinyitotta a hűtőt. Mit szeretnél baracklét vagy ásványvizet?

- Legyen inkább az üdítő, ha nem baj.

- De, azért kérdeztem – mosolygott majd töltött neki egy pohárral. TE is kérsz? – fordult hozzám.

- Igen, kérnék – válaszoltam.

Miután töltött még két pohárral, az egyiket a kezembe nyomta, majd beinvitált minket a nappaliba. Egy darabig csöndben iszogattuk az üdítőnket, majd észrevettem, hogy Thomas tekintete megakadt Debbie arcán. Nem szólaltam meg, várta, hogy neki mikor fog feltűnni. Néhány perc elteltével ráemelte a tekintetét.

- Mi jó van az arcomon?

- Semmi, csak próbáltam kiigazodni rajta. Ne haragudj

- És sikerült? – kérdezte Debbie, hogy éreztesse, nincs harag.

- Nem igazán – mosolygott rá.

- Ez most jó vagy sem?

- Sem ez, sem az. Ez csupán tény.

- Értem.

Egy pillanatnyi csönd után Thomas szólalt meg:

- Van kedvetek sétálni egyet?

- Miért is ne – feleltük rá.

- Rendben, indulhatunk?

- Azért azt megkérdezhetem, hogy hová mennénk?

- Igen, viszont szeretném, ha ez meglepetés lennek. Szerintem tetszeni fog neked.

- Rendben – mondta Debbie kissé meglepődve. Felveszek egy pulcsit – mondta és elszaladt a szobája felé.

- Át akarunk menni? – kérdeztem, miután Debbie eltűnt a szobájában.

- Igen. Nem tartod jó ötletnek?

- Nem lesz belőle baj?

- Őszintén? Nem tudom, szerintem nem. Szeretném egy kicsit szorosabbra fűzni a barátságotokat. Vagy nem szeretnéd?

- Nem erről van szó, csak nem szeretném, ha baj lenne belőle.

- Nem lesz, ígérem – felelte és hirtelen elnémult.

- Mehetünk – mondta Debbie belépve a nappaliba.

- Rendben van, gyere ide légy szíves – állt fel Thomas és húzott magával engem is.

- És most?

- Add ide a kezed – nyújtotta felé a sajátját. Az enyémet már fogta. Debbie kissé furcsán nézett ránk, de szó nélkül teljesítette a kérést. Thomas is meglepődött, de ő is szó nélkül hagyta.

- Csukd be kérlek a szemed – folytatta.

- Mire készültök? – nézett rám kérdőn.

- Nyugi, bízhatsz bennünk – mondtam, hogy megnyugtassam.

- Ha nem akarsz jönni, akkor hagyjuk az egészet – mondta Thomas és elengedte a kezét.

- Nem erről van szó, csak annyira titokzatosak vagytok.

- Nos akkor mi legyen?

- Mehetünk – mondta Debbie. Kinyújtotta felé a kezét és behunyta a szemét.

Összenéztünk, megvontam a vállam és behunytam a szemem én is.

- Szólok, ha kinyithatjátok – mondta Thomas.

Körülbelül egy perc múlva meghallottam a hangját:

- Megérkeztünk, kinyithatjátok.

- Ez csodálatos – mondta Debbie, mikor kinyitotta a szemét. Elengedte a kezét és körülnézett.

- Mondtam, hogy tetszeni fog.

. Hol vagyunk?

- Nálunk, ez itt a mi világunk.

- Te meg sem lepődsz? – fordult felém. Ezek szerint már nem először jársz itt.

- Nem, de azért még én is elámulok.

- Miért hoztál át minket? – nézett Debbie Thomasra.

- Csak úgy, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Nem kell mindig hátsó szándéktól tartani.

- Ne haragudjatok, nem akartam bántó lenni.

- Semmi baj – mosolygott rá, hogy éreztesse, valóban nincs.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem

- Igen, az jó lesz.

Elindultunk a mezőn át a felé a tisztás felé, amerre mi is sétáltunk annak idején.

- Fantasztikus ez a hely – mondta Debbie még mindig ámuldozva.

- Leülünk egy kicsit?

- Persze – felelte Thomas és hagyta, hogy magammal húzzam a fűbe.

- Nem lesz baj abból, hogy engem is áthoztál, hiszen én kívülálló vagyok? – nézett rá Debbie.

- Miért van az, hogy ti nők ilyen aggodalmaskodók vagytok – mosolygott ránk.

- Talán, mert nem akarjuk, hogy bajba kerülj

- Nem kell folyton miattam aggódnotok, én rendben vagyok. El tudom dönteni, hogy mi az amit megtehetek és mi az amit nem.

- Rendben van, nem szóltunk – mondtam visszakozva és nyomtam egy puszit a szájára. Ahogy hozzáértem, mintha elektromos szikra pattant volna köztünk. Mikor elhúzódtam, finoman megsimítottam a számat. Jelentőségteljesen ránéztem és láttam rajta, hogy ő is valószínűleg ugyanezt érezhette, de szóvá nem tette. Később majd megbeszéljük.

- Valami baj van? – kérdezte Debbie ránk pillantva.

- Nincs semmi, csak elbambultam.

- Mikorra kell otthon lenned? – nézett rá Thomas.

- Úgy öt óra körül jönnek haza anyuék, addigra jó lenne. Miért,

- Csak, hogy meddig maradhatsz. Még van több, mint egy órád.

- Az jó – mosolygott őszintén Debbie. Kérdezősködhetek egy kicsit? Aztán majd csak arra válaszolsz, amire akarsz.

- Persze, kérdezz nyugodtan.

- Szóval ez a mező valóban nagyon szép, de gondolom, nem itt laksz.

- Nem tűnök nomádnak? – nevetett Thomas.

- Egyrészt nem igazán, másrészt pedig nem gondolom, hogy így élnél.

- A lakott terület egy kicsit arrébb van, direkt ide hoztalak titeket.. Így biztonságosabb.

- Értem. Azt elárulod, hogy jutottunk ide?

- Nos ezt egy kicsit nehéz elmondani szóban, viszont gyakorlatban egyszerű.

- Én mennyire kötődöm még ehhez, lesz olyan, hogy már nem láthatlak valamikor?

- Nem tudom, szerintem amíg hiszel nekünk, addig nem tűnök el. Azonban nagy a valószínűsége, hogy ha eljön az az idő, amikor engem nem látsz, talán Susant sem fogod. A hit nem erőszak kérdése, viszont ez sajnos így működik.

- Remélem ez nem hamar jön el, hiányoznátok.

- Ez melengeti a lelkemet – mosolygott rá Thomas.

- kezd hűvös lenni – jegyeztem meg és fázósan összehúztam magamon a pulcsimat.

- Tényleg feltámadt a szél – nézett körül összehúzott szemmel. Gyertek, hazaviszlek titeket – állt fel, és nyújtotta felénk a kezét.

Huszonharmadik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Miután befeküdt mellém, hozzákucorodtam és pillanatokon belül elaludtam.

Másnap reggel nagyon jó ébredtem. Aztán, amikor kinyitottam a szemem rájöttem, hogy mi az oka. Továbbra is mögöttem feküdt és a karja aderekamon pihent.

- Jó reggelt – fordultam felé.

- Neked is jó reggelt – mondta és nyomott egy puszit a számra.

- Hogy aludtál? – kérdeztem.

- Jól, én is csak most ébredtem fel.

- De ugye nem én ébresztettelek?

- Nem, picivel előtted keltem. Te is jól aludtál?

- Mint a tej – mosolyogtam rá. Mindjárt jövök, csak kimegyek a fürdőszobába.

Kiszaladtam és majdnem belerohantam anyuba.

- Szia Susan – köszönt rám.

- Szia anyu, te itthon? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám.

- Már miért ne lennék itthon?

- Nem tudom, csak úgy megkérdeztem.

- Ma nem megyek sehová.

- Az jó, de lehet, hogy nekem majd el kell mennem itthonról. Szerveztem magamnak programot. Ne haragudj – tettem hozzá.

- Semmi baj, menj csak nyugodtan – mosolygott rám, de nem tűnt őszintének.

Mikor visszaértem  szobámba megtorpantam, ugyanis üresen találtam. Miután körülnéztem, láttam, hogy egy cetli van az ágyamra téve. Ismeretlen kézírás volt, de csak az övé lehetett:

„Nem sokára visszajövök! Szeretlek!” – olvastam.

Leroskadtam az ágyra és letettem magam mellé a papírt. Körülbelül húsz perce ülhettem ott, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre nézve láttam, hogy Debbie az.

- Szia – szóltam bele.

- Szia, ugye nem zavarok?

- Nem, mondjad csak.

- Ráérsz esetleg, gondoltam találkozhatnánk?

- Mikor?

- Hát, mondjuk most. Meghívlak reggelizni.

- Rendben, félóra múlva ott vagyok – feleltem és letettem a telefont.

Összekészültem és elindultam Debbieékhez.

- Szia – köszönt, amikor beengedett.

- Szia, mi újság? – kérdeztem.

- Semmi különös. Ugye nem baj, hogy felhívtalak?

- Dehogyis, épp nem volt semmi dolgom. Legalább nem fogok unatkozni. Anyukádék nincsenek itthon?

- Elutaztak kikapcsolódni egy kicsit, majd este jönnek. Mit szólnál a rántottához? – kérdezte a reggelire térve.

- Az jó lesz. Várj, segítek elkészíteni.

Ketten nekifogtunk és megcsináltuk a reggelit. Megettük, majd leültünk a nappaliba beszélgetni.

- Mi jót csináltál tegnap? – kérdezte tőlem.

- Semmit, tanultam – füllentettem.

- Akkor azért nem tudtalak elérni, ki voltál kapcsolva.

- Igen, hogy senki ne zavarjon – folytattam a lódítást. Nem szerettem hazudni, de muszáj volt. Debbie nem tudhatott semmit erről az egészről, főleg nem a tegnap történtekről.

- Egyébként, hogy, hogy egyedül vagy? – kérdeztem.

- Nem vagyunk összenőve a többiekkel – mondta.

- Nem akartalak megbántani.

- Nem bántottál meg, csak… És te hogy, hogy egyedül vagy? – kérdezett vissza.

- Mi sem vagyunk összenőve – mosolyodtam el.

- Egyébként ti, hogy vagytok most egymással?

- Mire gondolsz, ezt most nem értem? – néztem rá értetlenül.

- Hát, hogy tudsz e már valami többet erről az egészről?

- Nem igazán, de türelmes vagyok. Előbb-utóbb úgy is elmondja majd, ha eljön az ideje.

- És a kapcsolatotok milyen?

- Nem értem a kérdést. Mire gondolsz?

- Nem rám tartozik, meg engem nem is zavar, de múltkor nagyon látszott rajtatok valami. Valami, ami bizalmas, valami ami több.

- Aha – mondtam roppant értelmesen. Mást nem tudtam rá válaszolni. Én szívem szerint megosztottam volna vele, de nem tudtam, hogy lehet-e.

„Ha téged nem zavar, nyugodtan elmesélheted. Ez a mi magánügyünk, ez nem titkos, csak ha te úgy gondolod!”

Hirtelen pislogtam egy nagyot. Ilyen hosszú gondolatot még soha nem közvetített felém. Meglepődtem, de jól esett a beleegyezése.

- Szóval? Mi van köztetek? – kíváncsian várta a válaszom.

- Nos, hogy is fogalmazzak – mondtam zavaromban.

- Lehetőleg magyarul – nevetett rám.

- Hogy úgy mondjam, járunk – böktem ki végül szégyenlősen vigyorogva.

- Ez komoly, hűha. Gratulálok, de tényleg.

- Köszi – vigyorogtam továbbra is idétlenül. Jó volt megosztani valakivel.

- Félre ne érts, de nem túl idős hozzád?

- Tulajdonképpen igen is, meg nem is.

- Na ez nekem így elég ködös – felelte Debbie. Most már ő is mosolygott.

„Ennyit elárulhatsz neki” – hallottam.

Kezdett kissé zavaróvá válni ez a fajta kommunikáció.

- Neki igazából két kora van.

- És ez mit is akar jelenteni?

- Van a jelenlegi kora, és az, amikor „megváltozott az élete”. Érted mire gondolok?

- Igen, így már tisztább. Tulajdonképpen hány éves volt, amikor ilyen lett? Már bocsi a fogalmazásért – mondta bocsánatkérően.

- Huszonhat éves volt akkor.

- Akkor nem is sokkal idősebb tőled. Tulajdonképpen – tette hozzá.

- Igen, és jól meg is értjük egymást.

- Az jó. Csak kíváncsiságból, mi a jelenlegi kora? Nem vagyok előítéletes – mondta.

- Hát elég idős – mosolyogtam, mikor eszembe jutott a saját egykori reakcióm és az ő jövőbenije.

- Ez mit is jelent pontosan?

- Jelenleg 213 éves – böktem ki végül.

- Az szép kor – mondta ledöbbenve. Nem is látszik rajta – tette hozzá.

„Köszönöm a bókot!” – hallatszott. Ahogy Debbie arcát elnéztem, ezt most nem csak én hallottam.

- Ugye nem hallucinálok? –kérdezte rám nézve bíztatásul.

- Nyugi, én is hallottam – nyugtattam meg.

- Akkor jó – mosolygott rám.

„Én is csatlakozhatok?” – kérdezte ismét.

- Na jó, ez már sok – nevetett zavartan Debbie.

- És mit válaszolsz?

- Persze, ha szeretne – válaszolta.

„Be kell, hogy hívjatok – figyelmeztetett - , itt vagyok a kapuban.”

Ezt most valószínűleg csak én hallhattam, mivel az ő arcán nem látszott semmi.

- Menjünk ki a kapuba és engedjük be.

- Rendben –mondta és felkapta a kulcsát a konyhapultról.

Huszonkettedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

- Megérkeztünk – puszilt meg.

- Brr, de hűvös van – borzongtam meg. Aztán rájöttem, hogy miért fázom. Otthagytam a pulcsimat – mondtam összefonva a karomat.

- Várjál, mindjárt hozom – mondta.

- Hagyd csak, van másik.

- Biztos?

- Persze. Nincs kedved bekísérni? – kérdeztem.

- Szerintem anyukád már itthon van – jegyezte meg.

- Nem baj, elvileg nem lát téged – válaszoltam.

- Elvileg, de nem vagyok teljesen biztos benne – vetette fel.

- Ha lát, akkor bemutatlak neki.

- És nem fog semmit szólni, hogy miért vagy ilyen későn egy nálad idősebb fiúval?

- Nem szokott ilyenért szólni, főleg mostanában – mosolyogtam rá. De persze, ha nem szeretnél, akkor nem kötelező bejönni.

- Nem erről van szó, félre ne érts – mosolygott rám. Csak nem szeretnélek bajba sodorni.

- Nem lesz semmi gond, gyere – fogtam meg a kezét. Na – kérleltem.

- Meggyőztél – adta meg végül magát.

Amikor kinyitottam az ajtót láttam, hogy anyu a konyhában van. Besétáltunk, aztán várunk, hogy mi lesz a reakciója.

- Szia Susan – köszönt anyu – merre jártál?

- Csak sétáltam egyet – válaszoltam. Mindjárt jövök, csak ledobom a cuccom – indultam a szobám felé és közben finoman intettem a fejemmel a láthatatlan vendégem felé.

- Úgy tűnik, nem lát téged – mondtam, mikor becsuktam a szobám ajtaját.

- Nem baj – mosolygott rám. Ennek előnyei is vannak.

- És pedig? – kérdeztem.

- Például itt aludatok veled, persze csak a szeretnéd – ölelt magához

- Már, hogy ne szeretném, viszont most muszáj kimennem a konyhába, mielőtt anyu bejön és megkérdezi, hogy kivel beszélgetek – mosolyogtam rá és odahajoltam, hogy megcsókoljam.

- Szaladj vacsorázni, aztán siess vissza – mosolygott rám.

Kisiettem a konyhába és gyorsan megvacsoráztam. Közben beszélgettem anyuval. A vacsora végén volt sütemény is.

- Nem baj, ha ezt beviszem a szobámba? – kérdeztem anyutól.

- Persze, menj csak – mondta és alátett egy tálcát a tányéromnak.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára és elsiettem a szobám irányába.

- Hoztam egy kis nasit, mondtam becsukva az ajtót.

- Nem kellett volna – mondta és rám mosolygott.

- Ha ne kéred, megeszem én – feleltem és letettem a tálcát az ágyra.

- Sajnos édesszájú vagyok, úgyhogy peched van – vigyorgott rám és már el is orozta a sajátját.

Gyorsan befaltuk a sütit, aztán elnyúltunk az ágyon.

- Köszönöm – simogatta meg az arcom. Anyukád sütötte?

- Nem, cukrászdából hozta. Nem szokott sütni – feleltem.

- Álmos nem vagy még? – kérdezte felém fordulva.

- De egy kicsit – bújtam hozzá.

- Kimegyek, elköszönök anyutól, meg beugrom a fürdőszobába.

- Rendben, menj csak. Itt megvárlak.

- Addig nyugodtan levetkőzhetsz és bebújhatsz a takaró alá.

- Igenis – mosolygott rám.

- Nem parancsba adtam – mosolyogtam vissza és elsiettem a fürdőszoba irányába.

Gyorsan elvégeztem a dolgaim, jóéjszakát kívántam anyunak és bementem a szobámba. Amikor beléptem láttam, hogy még mindig ugyanúgy ül az ágy szélén.

- Valami baj van? – kérdeztem becsukva az ajtót.

- Nincs, csak elgondolkoztam - mosolygott rám, de láttam, hogy nem teljesen őszinte. Nem kezdtem el faggatni, mert tudtam, úgysem árulna el semmit.

Inkább elkezdtem levetkőzni és átöltöztem pizsamába. Mikor végeztem láttam, hogy még mindig nem mozdult meg.

- Ha gondolod, nyugodtan haza mehetsz – szólaltam meg végül.

- Nem erről van szó – emelte rám a tekintetét. Persze, ha nem szeretnéd, hogy maradjak, akkor már itt sem vagyok.

- Remélem ezt most nem gondoltad komolyan – néztem rá mérgesen.

- Nem, csupán reagáltam a felvetésedre.

- Nem elzavarni akarlak, csak azt mondtam, hogy ha arra van szükséged, hogy hazamenj, akkor nem fogok haragudni. Én örülnék neki a legjobban, ha itt maradnál – fejeztem be végül.

- Igazad van, ne haragudj – lépett elém és magához húzott.

- Ha szeretnéd elárulhatod, hogy mi bánt. Hosszasan nézett rám, majd azt mondta:

- Kaptam egy kis fejmosást még fürödni voltál.

- Ezt most nem biztos, hogy értem – néztem rá. Ugye nem járt itt senki?

- Nem, nem léphetnek be a szobádba, én sem tehetem volna meg, ha nem hívsz. Csupán fejben kaptam meg, de az is elég volt.

- Miért szúrtak le? – kérdeztem, de ahogy kimondtam már rá is jöttem. Mivel az egész napot együtt töltöttük csakis velem lehet kapcsolatos és már tudtam is, hogy mi az.

- Látom rájöttél – nézett az arcomra fanyarul mosolyogva.

- Nem lett volna szabad megtennünk? Ugye?

Rám nézett, de nem mondott semmit.

- Válaszolj már – szóltam rá erélyesebben.

- Az igazság az, hogy nem volt tiltva, legalábbis nem emelték ki. Szerintem később mondták volna, de nem gondolták, hogy ilyen hamar eljutunk erre a pontra.

- Akkor ezek szerint te tudtad, hogy ezt ne lehetne? Legalábbis sejtetted.

- Tulajdonképpen igen, de nem gondoltam jobban bele. Neked semmi bajod ne lesz belőle.

- Ha csak ne akarnak valaki mást küldeni helyetted.

- Nem fognak, ezt már tisztáztam velük.

- Vajon ez mibe fog kerülni?

- Semmibe, mivel nem akarnak lecserélni, úgy vélték, hogy egy ilyen kötődést ne szeretnének szétszakítani.

- És ezentúl fokozott megfigyelés alatt leszünk?

- Nem, megígérték.

- Oké, most már csak egy kérdésem lenne. Honnan tudták meg?

- Nem tőlem, az biztos.

- Azt sejtettem, de akkor hogy? Meglátott minket valaki, leskelődtek vagy, hogy?

- Nem tudom, de ki fogom deríteni, és ha valaki leskelődött és ő mártott be minket, akkor az nagyon meg fogja bánni. – felelte és láttam a szemén, hogy nem csúnya szavakat vágna az illető fejéhez, hanem sokkal keményebb dolgokat, mondjuk az öklét.

- Ugye nem áll szándékodban senkit megverni?

- Szerinted nem érdemelné meg, akárki is volt?

- Most nem erről van szó, hanem arról, hogy nem kéne lesüllyednek az ő szintjére.

- Ez nem lesüllyedés, csupán reakció.

- Rendben, ahogy gondolod, de ha esetleg megsérülsz, akkor ne mondd, hogy én nem szóltam.

- Meg tudom magam védeni – csattant fel – nem vagyok gyerek.

- Na ezt most hagyd abba – kiáltottam rá én is. Nem velem van problémád, úgyhogy ne velem kiabálj.

- Ne haragudj – nézett rám bocsánatkérően.

- Nincs harag, csak nem szeretném, ha rajtam csattanna – mondtam.

- Igazad van, bocsánat – felelte és magához húzott.

- Tudom, hogy nem vagy gyerek, viszont attól még vigyázhatok rád, és aggódhatok érted – nyomtam egy puszit a homlokára.

- Igen, igazad van és köszönöm – szorított magához. Nem bosszankodjunk, inkább menjünk aludni. Tudom, hogy fáradt vagy.

- Jól van. Vetkőzz le és bújj ide mellém – mondtam és bebújtam a takaró alá.