Huszonharmadik
fejezet
Miután befeküdt mellém, hozzákucorodtam és
pillanatokon belül elaludtam.
Másnap reggel nagyon jó ébredtem. Aztán,
amikor kinyitottam a szemem rájöttem, hogy mi az oka. Továbbra is mögöttem
feküdt és a karja aderekamon pihent.
- Jó reggelt – fordultam felé.
- Neked is jó reggelt – mondta és nyomott
egy puszit a számra.
- Hogy aludtál? – kérdeztem.
- Jól, én is csak most ébredtem fel.
- De ugye nem én ébresztettelek?
- Nem, picivel előtted keltem. Te is jól
aludtál?
- Mint a tej – mosolyogtam rá. Mindjárt
jövök, csak kimegyek a fürdőszobába.
Kiszaladtam és majdnem belerohantam
anyuba.
- Szia Susan – köszönt rám.
- Szia anyu, te itthon? – kérdeztem, mire
meglepetten nézett rám.
- Már miért ne lennék itthon?
- Nem tudom, csak úgy megkérdeztem.
- Ma nem megyek sehová.
- Az jó, de lehet, hogy nekem majd el kell
mennem itthonról. Szerveztem magamnak programot. Ne haragudj – tettem hozzá.
- Semmi baj, menj csak nyugodtan –
mosolygott rám, de nem tűnt őszintének.
Mikor visszaértem szobámba megtorpantam, ugyanis üresen
találtam. Miután körülnéztem, láttam, hogy egy cetli van az ágyamra téve.
Ismeretlen kézírás volt, de csak az övé lehetett:
„Nem sokára visszajövök! Szeretlek!” –
olvastam.
Leroskadtam az ágyra és letettem magam
mellé a papírt. Körülbelül húsz perce ülhettem ott, amikor megszólalt a
telefonom. A kijelzőre nézve láttam, hogy Debbie az.
- Szia – szóltam bele.
- Szia, ugye nem zavarok?
- Nem, mondjad csak.
- Ráérsz esetleg, gondoltam
találkozhatnánk?
- Mikor?
- Hát, mondjuk most. Meghívlak reggelizni.
- Rendben, félóra múlva ott vagyok –
feleltem és letettem a telefont.
Összekészültem és elindultam Debbieékhez.
- Szia – köszönt, amikor beengedett.
- Szia, mi újság? – kérdeztem.
- Semmi különös. Ugye nem baj, hogy
felhívtalak?
- Dehogyis, épp nem volt semmi dolgom.
Legalább nem fogok unatkozni. Anyukádék nincsenek itthon?
- Elutaztak kikapcsolódni egy kicsit, majd
este jönnek. Mit szólnál a rántottához? – kérdezte a reggelire térve.
- Az jó lesz. Várj, segítek elkészíteni.
Ketten nekifogtunk és megcsináltuk a
reggelit. Megettük, majd leültünk a nappaliba beszélgetni.
- Mi jót csináltál tegnap? – kérdezte
tőlem.
- Semmit, tanultam – füllentettem.
- Akkor azért nem tudtalak elérni, ki
voltál kapcsolva.
- Igen, hogy senki ne zavarjon –
folytattam a lódítást. Nem szerettem hazudni, de muszáj volt. Debbie nem
tudhatott semmit erről az egészről, főleg nem a tegnap történtekről.
- Egyébként, hogy, hogy egyedül vagy? –
kérdeztem.
- Nem vagyunk összenőve a többiekkel –
mondta.
- Nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg, csak… És te hogy,
hogy egyedül vagy? – kérdezett vissza.
- Mi sem vagyunk összenőve – mosolyodtam
el.
- Egyébként ti, hogy vagytok most
egymással?
- Mire gondolsz, ezt most nem értem? –
néztem rá értetlenül.
- Hát, hogy tudsz e már valami többet
erről az egészről?
- Nem igazán, de türelmes vagyok.
Előbb-utóbb úgy is elmondja majd, ha eljön az ideje.
- És a kapcsolatotok milyen?
- Nem értem a kérdést. Mire gondolsz?
- Nem rám tartozik, meg engem nem is
zavar, de múltkor nagyon látszott rajtatok valami. Valami, ami bizalmas, valami
ami több.
- Aha – mondtam roppant értelmesen. Mást
nem tudtam rá válaszolni. Én szívem szerint megosztottam volna vele, de nem
tudtam, hogy lehet-e.
„Ha téged nem zavar, nyugodtan
elmesélheted. Ez a mi magánügyünk, ez nem titkos, csak ha te úgy gondolod!”
Hirtelen pislogtam egy nagyot. Ilyen
hosszú gondolatot még soha nem közvetített felém. Meglepődtem, de jól esett a
beleegyezése.
- Szóval? Mi van köztetek? – kíváncsian
várta a válaszom.
- Nos, hogy is fogalmazzak – mondtam
zavaromban.
- Lehetőleg magyarul – nevetett rám.
- Hogy úgy mondjam, járunk – böktem ki
végül szégyenlősen vigyorogva.
- Ez komoly, hűha. Gratulálok, de tényleg.
- Köszi – vigyorogtam továbbra is
idétlenül. Jó volt megosztani valakivel.
- Félre ne érts, de nem túl idős hozzád?
- Tulajdonképpen igen is, meg nem is.
- Na ez nekem így elég ködös – felelte
Debbie. Most már ő is mosolygott.
„Ennyit elárulhatsz neki” – hallottam.
Kezdett kissé zavaróvá válni ez a fajta
kommunikáció.
- Neki igazából két kora van.
- És ez mit is akar jelenteni?
- Van a jelenlegi kora, és az, amikor
„megváltozott az élete”. Érted mire gondolok?
- Igen, így már tisztább. Tulajdonképpen
hány éves volt, amikor ilyen lett? Már bocsi a fogalmazásért – mondta
bocsánatkérően.
- Huszonhat éves volt akkor.
- Akkor nem is sokkal idősebb tőled.
Tulajdonképpen – tette hozzá.
- Igen, és jól meg is értjük egymást.
- Az jó. Csak kíváncsiságból, mi a
jelenlegi kora? Nem vagyok előítéletes – mondta.
- Hát elég idős – mosolyogtam, mikor
eszembe jutott a saját egykori reakcióm és az ő jövőbenije.
- Ez mit is jelent pontosan?
- Jelenleg 213 éves – böktem ki végül.
- Az szép kor – mondta ledöbbenve. Nem is
látszik rajta – tette hozzá.
„Köszönöm a bókot!” – hallatszott. Ahogy
Debbie arcát elnéztem, ezt most nem csak én hallottam.
- Ugye nem hallucinálok? –kérdezte rám
nézve bíztatásul.
- Nyugi, én is hallottam – nyugtattam meg.
- Akkor jó – mosolygott rám.
„Én is csatlakozhatok?” – kérdezte ismét.
- Na jó, ez már sok – nevetett zavartan
Debbie.
- És mit válaszolsz?
- Persze, ha szeretne – válaszolta.
„Be kell, hogy hívjatok – figyelmeztetett
- , itt vagyok a kapuban.”
Ezt most valószínűleg csak én hallhattam,
mivel az ő arcán nem látszott semmi.
- Menjünk ki a kapuba és engedjük be.
- Rendben –mondta és felkapta a kulcsát a
konyhapultról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése