Huszonhetedik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Mivel még nem láttam kívülről a házát, nem tudtam pontosan, hogy melyik az, így szinte rántott magával mikor a kapuhoz értünk. A házat és az udvart deszkakerítés takarta a kíváncsi szemek elől. Ezt látva eltöprengtem, hogy mégis, hogy leshettek meg minket. Kinyitotta a kaput és intett, hogy menjek be. A kert nem volt túl nagy, de szépen gondozottnak tűnt. A ház kívülről egyszerű krémszínűre volt festve. Az ajtón belépve kellemes meleg csapott meg, jólesett a kinti hideg után.

-         Itt már sokkal jobb idő van-mosolyogtam rá.

-         Vedd le nyugodtan a pulcsidat, kérsz valamit inni?

-         Igen, az jól esne.

-         Van itthon tea, milyet kérsz?

-         Valami gyümölcsöset, nem vagyok válogatós.

Míg ő a tea készítésével volt elfoglalva eszembe jutott valami, amit már napok óta meg szerettem volna kérdezni tőle.

-         Kérdezhetek valamit? - fordultam végül felé.

-         Persze, mondd csak.

-         Van esetleg erre valami szabály, hogy mikor kezdenek kialakulni a képességeim?

-         Van minimum korhatár, és valamilyen szinten maximum is. Te már elérted a minimumot, úgyhogy bármikor elkezdődhet a „folyamat”.

-         Honnan fogom tudni, hogy mikor kezdődött el? Érezni fogok magamon valami változást?

-         Ezt így nem tudom megmondani, de ha magamból indulok ki, akkor azt mondhatom, hogy egész egyszerűen tudni fogod.

-         az „utazás” mint ilyen, hogy működik? Mármint, amikor menni akarok valahová, akkor azt, hogy fogom tudni pontosan meghatározni?

-         Erre kétféleképp van lehetőséged. Az egyik az, ha meghatározod a helyet, ahova menni szeretnél, ezt mindenki másképp valósítja meg. Alapvetően az is elég, ha rá gondolsz, de el is képzelheted magad előtt. A másik pedig, hogy a meglátogatandó személyre kell hasonlóképp összpontosítanod.

-         Tehát ismeretlen helyre és ismeretlen emberhez nem lehet menni. Jó tudni, hogy van benne korlátozás.

-         Azért a mi hatalmunk sem korlátlan. – mosolyodott el.

-         Olyan jó, hogy te itt vagy nekem. – bukott ki belőlem váratlanul. Nem csak amiatt, hogy ezeket megosztod vele, hanem mindenért. Egyszerűen csak jó.

-         Én is örülök, hogy így alakult köztünk. Nagyon régóta voltam már magányos, jó, hogy újra van társam, aki mellettem van. Mellé kuporodtam a kanapéra és a vállára hajtottam a fejem. Béke és nyugalom árasztott el, amikor vele voltam és ez jó volt. Most egy rövid időre még a rémálmomról is sikerült megfeledkeznem. Magam mögött hagyhattam a nyüzsgést, ez segített tisztán látni.

-         Kérdezhetek még? – emeltem meg a fejem.

-         Természetesen, azt hiszem most már minden kérdésedre válaszolhatok.

-         Észrevettem, hogy a konyhában lévő órán kívül nincs semmi digitális tárgy a lakásodban. Ez összefüggésben van azzal, hogy amikor itt vagyok, nem működik a mobilom?

-         Nem, nincs összefüggés a kettő között. Azért nincs több elektronikai berendezésem, mert nincs rájuk szükségem, vagyis eddig nem nagyon volt. Arra pedig, hogy a mobiltelefonod nem működik egyszerű a magyarázat, nálunk nincs ilyen rendszer kiépítve, leginkább, mert nincs rá szükségünk.

-         Na igen – mosolyodtam el. Kinek kéne mobil, ha „telepatikusan” is elmondhatja, amit akar. Még egy kérdés, aztán nem fárasztalak tovább.

-         Egyáltalán nem fárasztasz, kikapcsolódás veled lenni. – mosolygott rám és nyomott egy puszit a homlokomra.

-         Szóval feltűnt, hogy amíg jöttünk ide, egy gyereket sem láttam, pedig azért voltak emberek az utcán. Ennek mi lehet az oka? Vagy, csak nem lehet gyerekünk, mármint nem nekünk konkrétan, hanem, érted, hogy értem? – próbáltam elmagyarázni, bár egy kicsit kínosan belebonyolódtam.

-         Igen, értelek. – nevetett. Tulajdonképpen lehet gyerekünk, csak igen kevesen szoktak családot alapítani ilyen mértékben. Ez annak az oka, hogy egy gyereket sem láttál idefelé jövet. Egyébként vannak, csak kevesen.

-         Ahogy ezeket mondta különös szomorúság költözött a szemébe. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon neki van, vagy volt-e gyereke. Azonban az arcára nézve inkább nem kérdezte meg, talán majd egy másik alkalommal.

-         Sok házid van holnapra? – kérdezte végül, témát váltva.

-         Holnap kedd van ugye? Akkor nincs, semmilyen házim, ez egy ilyen laza nap.

-         Akkor mit szólsz esetleg ahhoz, ha elmennénk vásárolni? Kéne itthonra egy-két apróság.

-         Miért is ne, viszont akkor kérhetnék egy felsőt, mert a pulcsimba fáznék kint.

-         Várjál, mindjárt keresek.  Állt föl a kanapéról és bement a gardróbszobába. Kíváncsi voltam a ruhatárára, így követtem. Mint a lakásban mindenhol itt is patinás rend uralkodott. A polcokat fekete szín uralta, de volt néhány eltérő színű darab is. Rövid keresgélés után előhúzott egy polár pulcsit.

-         Reméljünk nem lesz túl nagy rád. – mosolygott rá, és a kezembe adta a ruhadarabot. Még nem vettem föl, ahhoz túl meleg volt a lakásban.

-         Elmegyek még mosdóba, mielőtt indulunk – mondtam.

-         Csak nyugodtan, tudod, hol találod.

-         Kifelé menet felkaptam az ágyról a pulcsit és magamra vettem. Épp csak annyira volt hosszú, hogy elfeledte a kezem, viszont jó meleg volt.

-         Kész vagyok, mehetünk. – mondtam, mikor odaléptem mellé.