Huszonhatodik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Reggel már azelőtt kikapcsoltam az ébresztőt, hogy megszólalt volna. Komótosan elkészültem, és mivel még túl korán volt, nagyon lassan sétálva elindultam a suli felé.

Sajnos így is nagyon hamar odaértem, még alig lézengtek a diákok. Bementem a terembe és leültem a helyemre. Élveztem az engem körülvevő csendet, és nyugalmat. Aztán úgy fél nyolc körül elkezdtek bejönni a többiek is. A nap eseménytelenül telt, az órák viszonylag gyorsan múltak. Mivel a délutánra vonatkozóan nem tudtam semmi konkrétat, az órák után egyenesen haza indultam. Körülbelül félúton járhattam, amikor valami mellém ért. Oldalra fordulva Thomast pillantottam meg.

-         Csatlakozhatok? - kérdezte köszönésképpen.

-         Persze – mosolyogtam rá, bár nem éreztem teljesen őszintének a mosolyom.

-         Történt valami – mondta inkább kijelentve, semmint kérdésként.

-         Csak egy buta kis álom volt – válaszoltam nem túl meggyőzően.

-         Ne próbálj meg átverni – mosolygott rám. Ha csak az lett volna, akkor most nem látszana ennyire rajtad. Elmesélheted, ha attól megkönnyebbülnél kicsit.

-         Valaki üldözött álmomban. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ismerem.

-         Sajnálom, hogy így megviselt – mondta vigasztalásképpen.

-         Majd elmúlik – sóhajtottam egy nagyot.

-         Biztos vagyok benne – felelte és megfogta a kezem.

Hirtelen egy kérés futott át az agyamon és egyre inkább foglalkoztatta a gondolataimat. Kiülhetett valami az arcomra, mert Thomas egyszer csak megkérdezte:

-         Mondd csak, bánt valami? – fordult szembe velem.

-         Tulajdonképpen nem, csak kérdeznék valamit.

-         Hallgatlak.

-         Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem lehetne-e, azt, hogy néha lássanak az emberek?

-         Mármint engem?

-         Igen és nem. Téged, minket együtt. Nem mások miatt, hanem magam miatt. Félre ne érts, nem mutogatni akarlak, csak nekem kell, hogy tudjam. Lehet, hogy nem értesz.

-         Azt hiszem értelek.

-         Akkor jó – mosolyogtam.

-         Ha lehet, akkor átgondolnám még a dolgot – kérte.

-         Persze, nem várom el, hogy mos rögtön választ adj.

-         Van esetleg valami terved mára?

-         Hát ezen még nem igazán gondolkodtam. Ha tudsz valamit javasolni, szívesen meghallgatom.

-         Esetleg átmehetnénk hozzám. Félre ne érts, nem akarok semmit, csak gondoltam szeretnél egy kicsit kiszabadulni innen.

-         Nem hangzik rosszul, sőt – mosolyogtam rá. Csak előbb letenném a táskám.

-         Persze, azt ne kelljen cipelned. Gyorsan vagy lassan szeretnél hazajutni.

-         Inkább sétáljunk, olyan szép idő van.

-         Rendben – felelte és megfogta a kezem. Amikor felpillantottam rá, nagyon meglepődtem. Nem a megszokott külsejét „viselte”, hanem kivételesen a saját fiatal énje nézett vissza rám.

-         Már ezért érdemes volt nem figyelmeztetni téged – nevetett mikor látta meglepett arcomat.

-         De hogy-hogy? – kérdeztem még mindig döbbenten.

-         Még se mutatkozhatsz egy olyan idős férfival kézen fogva – mosolygott továbbra is. És ekkor értettem csak meg.

-         Ez most azt jelenti, hogy mindenki lát téged?

-         Igen, úgy hiszem.

-         Köszönöm – feleltem nemes egyszerűséggel.

-         Igazán nincs mit megköszönnöd – nyomott egy puszit az arcomra.

Szépen lassan hazasétáltunk az őszi napsütésben. Jólesett, hogy végre nem csak én tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

-         Gyere be – invitáltam, mikor a kapuhoz értünk. Bár nem tudom, hogy anyu itthon van e – tettem hozzá.

-         Nem baj, ha itthon van – felelte egyszerűen.

-         Ezek szerint már nem gond, ha meglát téged?

-         Úgy tűnik – mosolygott rám hamiskásan.

-         Ez a mai nap teli van meglepetésekkel – szorítottam meg a kezét.

Végül anyu nem volt otthon, így nem kellett izgulnom a bemutatás miatt.

-         Szeretnél valamit enni indulás előtt? – kérdezte Thomas.

-         Nem érzem, hogy éhes lennél. Írok egy cetlit anyunak, aztán mehetünk.

-         Gyere ide – mondta Thomas miután letettem az üzenetet a konyhapultra.

-         Jó, hogy vagy nekem – sóhajtottam, bár valószínűleg nem hallotta. Átölelt és már „repültünk” is.

Bár a hangulatom nem sokat javult jó volt kicsi kiszabadulni. Amikor megérkeztünk hűvös szél kapott a hajamba.

-         Nálunk jobb idő van – jegyeztem meg.

-         Igen, itt már elég ősziesre fordult. Nem fázol nagyon?

-         Még tűrhető, vastag a pulcsim.

-         Akkor jó. Sétálunk egy kicsit?

-         Persze, a mező még mindig nagyon szép.

Egy darabig úgy tűnt csak céltalanul megyünk, mikor egyszer csak egy földút kezdete tűnt fel előttünk.

-         Hová megyünk?

-         Hozzám – felelte egyszerűen. Aztán az arcomra pillantva hozzá tette: Már ha nem baj.

-         Nem, dehogy is, csak még soha nem sétáltunk ki a mezőről.

-         Egyszer mindent el kell kezdeni – mosolygott rám. Láthatóan élvezte a helyzetet.

Úgy közel tíz perc séta után a poros földutat beton váltotta föl. A közelben látszódtak egy település első házai. Mi ezek felé tartottunk.

-         Már nem baj, ha meglátnak minket? – tettem fel a kérdést.

-         Nem, mivel akik elől el akartalak rejteni a múltkor, ők már tudnak rólad. A többiek pedig nem fontosak ilyen szempontból. Ettől függetlenül lehet, hogy néhányan furcsán fognak ránk nézni. Ne foglalkozz velük.

-         Megpróbálom – mondtam, bár nem tudtam mennyire fog sikerülni figyelmen kívül hagyni a figyelő pillantásokat. Egyébként mennyire laksz messze innen? – kérdeztem, mivel kezdtem kicsit fázni.

-         Körülbelül még olyan öt perc séta. Nagyon fázol?

-         Olyan nagyon még nem, de már egyre inkább érzem a hideget.

-         Nemsokára odaérünk. Kézen fogott és megszaporáztuk a lépteinket.