Huszonötödik fejezet

Huszonötödik fejezet

Megfogtuk, behunytuk a szemünket é s már vitt is vissza minket.

-         Megérkeztünk-szólalt meg.

-         Itt sokkal jobb idő van-mondta Debbie és elengedte a kezét.

-         Valóban-felelte Thomas.

-         Hazajöttek anyuék-pillantott a hátam mögött parkoló autóra. Jobb lesz, ha én most megyek. Köszönöm a kirándulást, jól érzetem magam és nagyon szép volt.

-         Örülök, hogy tetszett-mosolygott Thomas, és látszott rajta, hogy jól esik neki a dicséret.

-         Jó volt ez a nap-fordult felém Debbie-, rég beszélgettünk már egy jót. Majd beszélünk, sziasztok-köszönt el és bement a kapun.

-         Szia-köszöntünk el mi is és kézen fogva elindultunk felénk.

-         Köszönöm-fordultam felé-, valóban jó ötlet volt.

-         Örülök, hogy te is jól érzeted magad-karolt át.

-         Viszont lenne néhány kérdésem.

-         Igen, tudom, de válaszokkal nem fogok tudni szolgálni. A csókra talán van, viszont a szél számomra is ismeretlen eredetű volt.

-         Mi a magyarázat rá?

-         A kettőnk között kialakult kapcsolat, kapocs lehet az oka. Lassan a te képességeid is felszínre fognak törni. Talán ez lehet az oka.

-         Mit takar pontosan az, hogy lassan?

-         Igazából nem tudom, de azért nem egyik pillanatról a másikra leszel képes mindenre. Ezek a dolgok fokozatosan működnek.

-         A sorrendiség meghatározott vagy véletlenszerű?

-         Tulajdonképpen véletlenszerű, de vannak olyan alapvető tulajdonságok, amelyek elsőbbséget élveznek a sorban,

-         Melyek ezek?

-         A két legfőbb alapvető tulajdonság az utazás, illetve a kommunikáció megvalósítása.

-         Ezek a tulajdonságok az akaratomtól függenek? Tudom irányítani őket?

-         Természetesen, minden egyes tulajdonságod a te irányításod alatt áll. Nem függetlenek tőled. Azonban, ha szólnak hozzád, azt nem tudod kirekeszteni, csak nagyon különleges esetben fordulhat elő.

-         És mi van például azzal, hogy érzed, ha rád gondolok? Az, hogy működik?

-         Ennek tulajdonképpen a körzöttünk lévő kapcsolat az alapja. Eleinte nem működött, csak miután komolyabb érzelmeket tápláltunk egymás iránt. Bár azt nem tudom, hogy a kölcsönösség feltétel-e.

-         És a jó kis helymeghatározó képességed, hogy mindig tudod, hol vagyok, és mi történik velem?

-         Ez, hogy úgy mondjam egyedi tulajdonság. Mivel te az én-mondjuk úgy-védencem vagy, ezért ez automatikusan kialakult köztünk.

-         Mit érzel olyankor, vagy egyszerűen csak látsz engem,

-         Látlak, de nem a szememmel, hanem az érzékeimmel. Nem tudom pontosan megfogalmazni.

-         Értem, és mi van a láthatatlansággal, az mikor alakul ki?

-         Nos, ez az utolsó tulajdonság, ami kialakul.

-         Ha egyszer megtörtént onnantól már végleg eltűnök?

-         Nem, ha koncentrálsz rá, akkor láthatóvá válhatsz, ez is egy képesség. Viszont akkor sebezhetőbb is vagy.

-         Te tudsz ilyet, tudsz újra láthatóvá válni?

-         Igen, meg tudnám csinálni. De miért kérdezed?

-         Szeretnélek bemutatni anyunak-mondtam.

-         Nem is tudom, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

-         De hát miért, hiszen múltkor nem zavart volna, ha lát.

-         Igen, de azóta történtek bizonyos dolgok-mondta komolyan.

-         Értem-feleltem szűkszavúan, és éreztem, hogy elpirulok.

-         Nem konkrétan arra gondoltam, hanem a leszúrásra. Valószínűleg nem díjaznák ezt a lépést.

-         Nos, rendben-feleltem elszontyolodva.

-         Sajnálom, de nem szeretném, ha közénk állnának emiatt. Ugye megértesz?

-         Én sem akarlak elveszíteni.

-         Viszont mára sajnos el kell köszönnöm tőled. Holnap el kell intéznem néhány fontos, minket is érintő ügyet.

-         Rendben, holnap úgyis iskola és még a leckémet sem írtam meg. Mikor találkozunk legközelebb?

-         Ha minden jól megy, akkor holnap újra látjuk egymást-fogta meg a kezem.

-         Az jó lesz, már nagyon hozzászoktam, hogy velem vagy, rossz lesz egyedül.

-         Hamarosan találkozunk-mondta, majd megcsókolt búcsúzóul.

-         Szia-köszöntem el tőle, majd egy pillanattal később már egyedül álltam a kapu előtt.

Kicsit nehéz szívvel sétáltam be. Most még a leckeírásnak is örültem, addig is lefoglaltam magam. Este együtt vacsoráztam anyuval. Semleges témáról beszélgettünk. Ő megkérdezte, hogy milyen volt a hetem a suliban, én meg a munkahelyéről kérdezgettem. Végül mikor aludni mentem, sokáig csak forgolódtam, a gondolataim egymást kergették. Újra és újra végiggondoltam, amiket Thomas mondott nekem a képességekről. Az egyik részem már alig várta, hogy kialakuljanak, a másik azonban nem akarta elveszíteni a jelenlegi életét. Ezzel a dilemmával aludtam el végül. Lehet, hogy a nyugtalanságom miatt, de rémálmom volt éjszaka. Valaki üldözött álmomban, bár az arcát nem láttam különös fájdalmat érzetem, mintha ismerném. Szerencsére mielőtt utolért volna felriadtam. Verejtékező homlokkal ültem fel az ágyamban. Fölkeltem, és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. A szobámba visszaérve ránéztem az éjjeli szekrényemen álló digitális órára. Fél ötöt mutatott. Visszafeküdtem, bár tudtam, hogy elaludni már úgysem fogok tudni. Hanyatt fordultam és a plafont bámulva gondolkodtam.