Huszonnegyedik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Amikor kiértünk a kapuba valóban ott volt és türelmesen álldogált.

- Jó napot – köszönt Debbie.

- Sziasztok – köszönt vissza mosolyogva.

- Szia – üdvözöltem én is.

- Ez gyors volt – jegyezte meg Debbie mosolyogva. De miért nem jött egyből be? – kérdezte.

Kíváncsian vártam a válaszát én is.

- Mert nem illik hívás nélkül bárki otthonába belépni – felelte egyszerűen.

- Ez igaz – hagyta jóvá. Most viszont behívom – invitálta szélesre tárva a kaput.

- Köszönöm – mondta és belépett. De ugye nem zavarok? – tette hozzá Debbire pillantva.

- Nem, egyáltalán. Amennyiben nem zavarja a női többség.

- Az nem zavar, viszont a magázás eléggé – mosolygott.

- Ezzel célozni akart valamire?

- Igen, szeretném, ha tegeznél, megtisztelnél vele.

- Rendben, megpróbálhatom – felelte.

- Köszönöm – felelte ismét.

Kér…ő sz valamit inni? – kérdezte.

- Igen, kérnék – mondta mosolyogva és közben lopva rám pillantott. Legalábbis azt hitte, hogy lopva.

- Engem nem zavarnak a szerelmesek – jegyezte meg Debbie és nevetés bujkált a hangjában.

- Ennyire feltűnő volt? – kérdezte Thomas.

- Olyan nagyon nem, de észre vettem.

 Na látok végre valami megnyilvánulást – mondta nevetve.

Erre mi összenéztünk és adott a számra egy puszit.

- Jó látni, hogy legalább másnak összejött az élet – mosolygott ránk.

- Ezek szerint nem zavar? – kérdezte Thomas.

- Egyáltalán, igazából nekem soha nem volt bajom veled, ha hiszed, ha nem.

- Tudom, hogy csak a többiek miatt voltál olyan, nem kell magyarázkodnod.

- Néha úgy érzem, hogy jobban ismersz, mint én saját magam. Nekem kicsit több időbe telt erre rájönnöm.

- Ha eléred a célt, akkor nem számít az odavezető út – mosolygott rá Debbiere.

- Értem – felelte, majd ő is elmosolyodott. Inni még mindig nem adtam.

- Ráér, türelmes vagyok.

- Én meg pocsék vendéglátó – mondta, majd kinyitotta a hűtőt. Mit szeretnél baracklét vagy ásványvizet?

- Legyen inkább az üdítő, ha nem baj.

- De, azért kérdeztem – mosolygott majd töltött neki egy pohárral. TE is kérsz? – fordult hozzám.

- Igen, kérnék – válaszoltam.

Miután töltött még két pohárral, az egyiket a kezembe nyomta, majd beinvitált minket a nappaliba. Egy darabig csöndben iszogattuk az üdítőnket, majd észrevettem, hogy Thomas tekintete megakadt Debbie arcán. Nem szólaltam meg, várta, hogy neki mikor fog feltűnni. Néhány perc elteltével ráemelte a tekintetét.

- Mi jó van az arcomon?

- Semmi, csak próbáltam kiigazodni rajta. Ne haragudj

- És sikerült? – kérdezte Debbie, hogy éreztesse, nincs harag.

- Nem igazán – mosolygott rá.

- Ez most jó vagy sem?

- Sem ez, sem az. Ez csupán tény.

- Értem.

Egy pillanatnyi csönd után Thomas szólalt meg:

- Van kedvetek sétálni egyet?

- Miért is ne – feleltük rá.

- Rendben, indulhatunk?

- Azért azt megkérdezhetem, hogy hová mennénk?

- Igen, viszont szeretném, ha ez meglepetés lennek. Szerintem tetszeni fog neked.

- Rendben – mondta Debbie kissé meglepődve. Felveszek egy pulcsit – mondta és elszaladt a szobája felé.

- Át akarunk menni? – kérdeztem, miután Debbie eltűnt a szobájában.

- Igen. Nem tartod jó ötletnek?

- Nem lesz belőle baj?

- Őszintén? Nem tudom, szerintem nem. Szeretném egy kicsit szorosabbra fűzni a barátságotokat. Vagy nem szeretnéd?

- Nem erről van szó, csak nem szeretném, ha baj lenne belőle.

- Nem lesz, ígérem – felelte és hirtelen elnémult.

- Mehetünk – mondta Debbie belépve a nappaliba.

- Rendben van, gyere ide légy szíves – állt fel Thomas és húzott magával engem is.

- És most?

- Add ide a kezed – nyújtotta felé a sajátját. Az enyémet már fogta. Debbie kissé furcsán nézett ránk, de szó nélkül teljesítette a kérést. Thomas is meglepődött, de ő is szó nélkül hagyta.

- Csukd be kérlek a szemed – folytatta.

- Mire készültök? – nézett rám kérdőn.

- Nyugi, bízhatsz bennünk – mondtam, hogy megnyugtassam.

- Ha nem akarsz jönni, akkor hagyjuk az egészet – mondta Thomas és elengedte a kezét.

- Nem erről van szó, csak annyira titokzatosak vagytok.

- Nos akkor mi legyen?

- Mehetünk – mondta Debbie. Kinyújtotta felé a kezét és behunyta a szemét.

Összenéztünk, megvontam a vállam és behunytam a szemem én is.

- Szólok, ha kinyithatjátok – mondta Thomas.

Körülbelül egy perc múlva meghallottam a hangját:

- Megérkeztünk, kinyithatjátok.

- Ez csodálatos – mondta Debbie, mikor kinyitotta a szemét. Elengedte a kezét és körülnézett.

- Mondtam, hogy tetszeni fog.

. Hol vagyunk?

- Nálunk, ez itt a mi világunk.

- Te meg sem lepődsz? – fordult felém. Ezek szerint már nem először jársz itt.

- Nem, de azért még én is elámulok.

- Miért hoztál át minket? – nézett Debbie Thomasra.

- Csak úgy, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Nem kell mindig hátsó szándéktól tartani.

- Ne haragudjatok, nem akartam bántó lenni.

- Semmi baj – mosolygott rá, hogy éreztesse, valóban nincs.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem

- Igen, az jó lesz.

Elindultunk a mezőn át a felé a tisztás felé, amerre mi is sétáltunk annak idején.

- Fantasztikus ez a hely – mondta Debbie még mindig ámuldozva.

- Leülünk egy kicsit?

- Persze – felelte Thomas és hagyta, hogy magammal húzzam a fűbe.

- Nem lesz baj abból, hogy engem is áthoztál, hiszen én kívülálló vagyok? – nézett rá Debbie.

- Miért van az, hogy ti nők ilyen aggodalmaskodók vagytok – mosolygott ránk.

- Talán, mert nem akarjuk, hogy bajba kerülj

- Nem kell folyton miattam aggódnotok, én rendben vagyok. El tudom dönteni, hogy mi az amit megtehetek és mi az amit nem.

- Rendben van, nem szóltunk – mondtam visszakozva és nyomtam egy puszit a szájára. Ahogy hozzáértem, mintha elektromos szikra pattant volna köztünk. Mikor elhúzódtam, finoman megsimítottam a számat. Jelentőségteljesen ránéztem és láttam rajta, hogy ő is valószínűleg ugyanezt érezhette, de szóvá nem tette. Később majd megbeszéljük.

- Valami baj van? – kérdezte Debbie ránk pillantva.

- Nincs semmi, csak elbambultam.

- Mikorra kell otthon lenned? – nézett rá Thomas.

- Úgy öt óra körül jönnek haza anyuék, addigra jó lenne. Miért,

- Csak, hogy meddig maradhatsz. Még van több, mint egy órád.

- Az jó – mosolygott őszintén Debbie. Kérdezősködhetek egy kicsit? Aztán majd csak arra válaszolsz, amire akarsz.

- Persze, kérdezz nyugodtan.

- Szóval ez a mező valóban nagyon szép, de gondolom, nem itt laksz.

- Nem tűnök nomádnak? – nevetett Thomas.

- Egyrészt nem igazán, másrészt pedig nem gondolom, hogy így élnél.

- A lakott terület egy kicsit arrébb van, direkt ide hoztalak titeket.. Így biztonságosabb.

- Értem. Azt elárulod, hogy jutottunk ide?

- Nos ezt egy kicsit nehéz elmondani szóban, viszont gyakorlatban egyszerű.

- Én mennyire kötődöm még ehhez, lesz olyan, hogy már nem láthatlak valamikor?

- Nem tudom, szerintem amíg hiszel nekünk, addig nem tűnök el. Azonban nagy a valószínűsége, hogy ha eljön az az idő, amikor engem nem látsz, talán Susant sem fogod. A hit nem erőszak kérdése, viszont ez sajnos így működik.

- Remélem ez nem hamar jön el, hiányoznátok.

- Ez melengeti a lelkemet – mosolygott rá Thomas.

- kezd hűvös lenni – jegyeztem meg és fázósan összehúztam magamon a pulcsimat.

- Tényleg feltámadt a szél – nézett körül összehúzott szemmel. Gyertek, hazaviszlek titeket – állt fel, és nyújtotta felénk a kezét.