Huszadik fejezet

Huszadik fejezet

Egy pillanattal később pedig már hanyatt döntve találtam magam az ágyon, ő pedig már fölöttem volt és finoman megcsókolt.

- Nem vagyok törékeny – súgtam a szájába.

- Nem akarok durva lenni – felelte egy pillanatra elválva tőlem.

- Ez nem durvaság, csak határozottság. Van különbség.

- Szólj, ha nem jó – súgta a számba és már rá is tapadt. Határozott volt, és én pont erre vágytam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a keze besiklik a pólóm alá. Az érzés fantasztikus volt, így nem tiltakoztam, csupán viszonoztam a mozdulatot. Nem tudtam mi ütött belém, elkezdtem felhúzni rajta a pólóját. Most nem állított meg, hagyta, hogy levegyem róla. Amikor kezei visszatértek hozzám megtorpant egy pillanatra.

- Susan, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte kissé kábán, de határozottan.

- Igen, teljesen biztos – feleltem és magamhoz húztam.

Nem várt több biztatásra, levette rólam a felsőm és elkezdte végigcsókolgatni a felsőtestem. A nyakamnál kezdte és szépen lassan elindult a mellem felé. A melltartómat nem vette le, de így is nagyon jó érzés volt. Amikor elért a hasam aljához elkezdte kigombolni a nadrágom. Lehúzta a rajta a cipzárt és elkezdte lecsúsztatni a csípőmön. Nem tiltakoztam, csupán felemelkedtem, hogy megkönnyítsem a dolgát. Mikor ezzel megvolt megemelt és feljebb rakott az ágyon. Tovább haladt lefelé a combom irányába. Miután teljesen végigért rajtam, visszatért a számhoz. Ez volt az a pont, amikor én is cselekedni kezdtem. Odanyúltam a nadrágjához, hogy kigomboljam, de elkapta a csuklóm.

- Nem kell, hogy engem is levetkőztess. Nekem így is megfelel.

- De nekem nem – válaszoltam. Kiszabadítottam magam a markából és újra a sliccére koncentráltam.

- Ha így folytatod, lehet, hogy nem fogok tudni megállni – figyelmeztetett.

- Nem is akarom, hogy abbahagyd. Szeretkezni szeretnék veled – mondtam és elkezdtem lehúzni róla a nadrágját. Miután közös erővel levettük, neki állt hogy kihámozzon a melltartómból.

- Gyönyörű vagy – mondta megcsodálva meztelen felsőtestemet.

- Zavarba hozol – feleltem és kissé remegett a hangom.

- Megengeded? – kérdezte a mellemre hajolva.

- Igen… - mondtam és el is csuklott a hangom, amikor éreztem, hogy a szája rátapad a mellbimbómra. Elkezdte finoman izgatni a nyelvével, mire felnyögtem. Ekkor áttért a másikra. Mikor ettől is felnyögtem lejjebb haladt a csípőm irányába. Amikor elérte a bugyim szegélyét egy pillanatra megtorpant, majd a nyelvét finoman a bugyim csipkéje alá csúsztatta és végigfutatta a vonala mentén. Ettől az egész testem libabőrös lett.

- Hadd, vegyem le. – kérlelt suttogva.

Válaszolni képtelen voltam, de beleegyezőleg megemeltem a csípőm. Finoman alányúlt és elkezdte lehúzni a combomon. A szája követte a keze útját.

- Vedd le – érintettem meg az alsója derekát.

Nem kellett kétszer kérnem, mire felocsúdtam, már meztelenül simultunk egymáshoz. Éreztem, hogy ő is teljesen felizgult.

- Megőrjítesz – suttogta a számba, mikor felemelkedtem és elkezdtem szívogatni a nyakát.

- Akkor gyere, kérlek – kérleltem a nyakával a számban.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte komolyan.

- Könyörgöm, ne csináld ezt – mondtam elfúlón, és határozottan a szemébe néztem.

Végre felhagyott a kérdezősködéssel és óvatosan belémnyomult. Fantasztikus érzés volt. Lassan elkezdett mozogni bennem. Felemelkedtem, hogy megcsókolhassam. Rátapasztottam a szám az övére és elkezdtem finoman harapdálni az alsó ajkát. Felszisszent és gyorsított a tempón. Annyira fantasztikus érzés volt, hogy nem bírtam megállni, hangosan felsóhajtottam és elkezdtem nyögdécselni. Amikor már azt hittem, nem bírom tovább, fokozta a tempót és szinte belesulykolt a lepedőbe. Pillanatokon belül éreztem, hogy felérek a csúcsra, és hangosan felkiáltottam, ekkor ő is elélvezett és óvatosan rám hanyatlott.

- Csodálatos voltál – mondta és finoman megcsókolt.

- Te pedig fantasztikus – mosolyogtam rá.

- Ez is a te érdemed – mondta. Legördült mellém és magához húzott.

- Fázol? – kérdezte, amikor átölelt.

- Ez kicsit, de nem vészes – mondtam és hozzákucorodtam.

- Gyere, bújjunk be – mondta és felemelte a takarót az ágyról. Mikor betakaróztunk, elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz? – kérdezte kisimítva a hajamat az arcomból.

- Csak a kontraszton a bőröm és a takaró között.

- Csodálatosan festesz benne – felelte és végigsimított az arcomon.

- Passzolok az ízlésedhez – próbáltam oldani a helyzet komolyságát.

- Igen, tökéletesen illesz hozzá – csókolt meg finoman.

Jó ideig feküdtünk így összebújva és nem szóltunk egy szót sem. Nem is volt rá szükség, a nélkül is tökéletesen értettük egymást.

- Nem vagy még éhes? – nézett rám felkönyökölve.

- Talán egy kicsit – feleltem -, de még nem szeretnék felkelni, ha nem baj.

- Rendben, semmi gond, még bőven van időnk – húzott ismét magához.

Körülbelül egy óra múlva elkezdtünk mocorogni.

- Nincs kedved fürödni egyet? – kérdezte. Természetesen együtt.

- Mehetünk – feleltem és elkezdtem kibújni a takarók halma alól.

Megnyitotta a vizet és beállította.

- Jó lesz a hőmérséklete?

- Tökéletes – mondtam beledugva a kezem a vízbe.

- Gyere – invitált. Belépett a kádba és kézen fogva húzott magával.

Tizenkilencedik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Lassan megreggeliztünk, és közben csendben mosolyogva néztük egymást.

- Köszönöm, finom volt.

- Nem én készítettem, de szívesen.

- De te adtad nekem, és ez is számít – mosolygott rám. Mit szeretnél csinálni, vagy van valami kötelező feladatod?

- Mára nincs semmi kötelező. Egyenlőre nincs semmi konkrét tervem, de majd csak alakul valahogy.

- Lenne kedved még egy filmet megnézni? – kérdezte végül.

- Miért is ne, úgyis hűvös van még. Láttál valami érdekeset tegnap a filmek között?

- Igen. De ugye nem baj?

- Egyáltalán, sőt örülök neki – mosolyogtam rá.

- Segítek elpakolni, aztán mehetünk.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom.

- Én is ettem, nem hagyom, hogy egyedül pakolj.

- Látom, te is legyőzhetetlennek érzed ma magad – mondtam mosolyogva.

- Úgy tűnik, összeillünk – felelte csibészes mosollyal.

- Örülök, hogy így látod. Na menjünk – mondtam, miután elmostam az utolsó edényt is.

Jó volt kettesben lenni, lekuporodni a tévé elé és összebújva filmet nézni. A film azonban túl gyorsan véget ért, így a pillanat elillant. Lassan dél felé járt már, de anyu még nem volt sehol.

Lekapcsoltam a feliratot és kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat.

- Szeretem ezt a filmet – mondtam végül.

- Én még nem láttam, de jó döntés volt – felelte.

- Örülök, hogy tetszett – nyomtam egy puszit az arcára.

- Én is örülök – incselkedett velem és megcsókolt.

- Nem vagy még éhes? – kérdeztem.

- Nem különösebben, de te ehetsz nyugodtam.

- Nem gond?

- Dehogy is, nincs szívem éheztetni téged.

- Milyen kedves – mosolyogtam rá. Kijössz velem a konyhába?

- Persze. Szeretem nézni, ahogy eszel.

- Pedig nem valami szép látvány – mosolyogtam.

Kivettem a hűtőből a maradékot és bedobtam a mikróba megmelegíteni.

- Jó étvágyat – mondta, mikor leültem az asztalhoz.

- Köszönöm – feleltem.

Még ettem csöndben figyelte minden mozdulatom. Már majdnem üres volt a tányérom, amikor éreztem, hogy nem bírok többet enni.

- Tele vagyok – mondtam letéve a villát.

- Add ide, megeszem – mosolygott.

- Várj, hozok egy másik villát – álltam fel az asztaltól.

- Nem kell, jó lesz ez is.

- Biztos?

- Persze – mosolygott.

- Már megint mi olyan mosolyogni való? – kérdeztem szemöldökráncolva.

- Semmi, csak néha nem értelek.

- Mert, hogy?

- Szerinted miután csókolóztunk, kérni fogok másik villát? Ne butáskodj.

- Jól van, meg se szólaltam – feleltem és kissé durcás lett a hangom.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani.

- Nem bántottál meg – mosolyodtam el.

- Mondták már, hogy rosszul hazudsz? – kérdezte mosolyogva.

- Nem tudom – feleltem.

- Köszönöm – mondta letéve az evőeszközt.

- Egészségedre – feleltem és betettem a tányért a mosogatóba.

- Van kedved kimozdulni egy kicsit? – kérdezte.

- Hova gondoltad? –érdeklődtem.

- Meglepetés, szerintem tetszeni fog neked.

- Rendben, csak felveszek még egy felsőt, kint hűvös van.

- Jól van, itt megvárlak.

- Egy pillanat és itt vagyok – mondtam és elsiettem a szobám felé.

Mikor visszaértem megtorpantam az ajtóban.

- Nem kellett volna elmosnod, megcsináltam volna.

- Mehetünk? – kérdezte felém fordulva.

- Egy pillanat, csak hagyok anyunak egy üzenetet.

- Persze, nem rohanunk sehová.

Kerestem egy papírt meg egy tollat és odaírtam anyunak, hogy legkésőbb nyolcra itthon leszek és odatettem a konyhaasztalra.

- Indulhatunk – mondtam odalépve hozzá.

- Gyere, bújj ide – nyújtotta felém a karját. Megcsókolt, majd a fülembe súgta: Hunyd be a szemed, és ne engedj el.

- Úgy tettem, ahogy mondta és szorosan hozzá bújtam.

- Megérkeztünk – puszilta meg a fejem búbját.

- Mikor kinyitottam a szemem meglepetten néztem körbe, ugyanis egy konyha közepén álltunk.

- Hol vagyunk? – kérdeztem meglepetten.

- Nálam – mosolyodott el.

- Nagyon szép – feleltem kibontakozva az öleléséből és körbefordultam. Jó az ízlésed.

- Köszönöm – mosolygott kissé zavartan.

- Mi a baj? – kérdeztem összevonva a szemöldökömet.

- Semmi, csak még soha nem volt nálam lány.

- Nyugi, nem fogok benézni az ágyad alá.

- Azt azért valahogy sejtettem – nevette el magát és látszott rajta, hogy egy kissé megnyugodott és felszabadultabb lett.

- Körbevezetsz?

- Persze, bár nem valami nagy.

- Nem az a lényeg, hogy minél nagyobb legyen. Ha egyedül élsz benne, akkor meg aztán végképp fölösleges. Gyönyörű – mondtam, mikor beléptünk a hálószobájába.

A falak mélybordó árnyalatban pompáztak, az ágyon viszont fekete selyem ágynemű volt. Még a szavam is elállt.

- Fantasztikusan néz ki – mondtam, mikor szóhoz jutottam.

- Nyugodtan beljebb mehetsz – bátorított mosolyogva.

Léptem párat a szoba belseje felé és lassan körbefordultam. A falakon képek helyett selyem anyagok lógtak, persze mind fekete volt.

- Sokkal jobb a stílusérzéked, mint nekem – mondtam még mindig álmélkodó hangon.

- Örülök neki, hogy tetszik. Azt hittem, hogy túl szélsőséges lesz a te ízlésednek.

- Nem, egyáltalán. Merész, viszont fantasztikus hangulata van, és ez tökéletesen ellensúlyozza. Az, az igazsás, hogy a szobám ugyan én rendeztem be, de korlátozottak voltak a lehetőségeim – mosolyodtam el.

- Nekem tetszett a szobád, fiatalos hatást kelt és neked erre van szükséged. Aztán később már teljesen más lesz az ízlésed. Lehet, hogy furcsán nézne anyukád, ha így lenne berendezve.

- Az elég valószínű – nevettem el magam, mikor elképzeltem anyu arcát. Nagyon puha ez a szőnyeg – jegyeztem meg tovább sétálva.

- Nincs meleged? – kérdezte megfogva a pulcsimat.

- De, egy kicsit – válaszoltam és elkezdtem lehúzni a cipzárt rajta. Hova tehetem?

- Az ágyra, nyugodtan le is ülhetsz rá, nem harap, ígérem – mosolygott ravaszul.

- Csak nem készülsz valamire? – incselkedtem vele.

- Semmi rosszra, csak amit te is szeretnél – felelte és közelebb sétált hozzám.

- Akkor gyere ide és csókolj meg – mondtam ki, amire vágytam.

- Ezer örömmel – mosolyodott el és már ott is éreztem magamon a kezét.

Tizennyolcadik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Kissé ideges voltam, mikor visszaértem a szobába. Attól tartottam, hogy itt hagy még én fürdők, de megnyugodva láttam, hogy ott ül az ágy szélén.

- Nos – kérdeztem – átgondoltad?

- Igen, és arra jutottam, hogy vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy mit szeretnénk.

- Nem fogok sikítva elmenekülni a döntésem elől.

- Rendben, maradok – felelte.

- Komolya, köszönöm – örvendeztem és átöleltem.

- Nincs mit – mosolyodott el ő is. Kapok valami takarót, hogy ne teljesen a földön aludjak?

- Aludhatsz velem az ágyban, nem csinálok semmi rosszat. Ígérem.

- Tudom, viszont én magamba nem bízom. Ezért szeretnék inkább a földön aludni. Nem megyek messzire, itt leszek az ágyad mellett.

- Oké, várj, adok egy pokrócot, egy párnát és egy takarót.

- Köszönöm – mondta, mikor odaadogattam neki az ágyneműt.

Elrendezte és le is feküdt volna úgy, ahogy volt ruhában.

- Nyugodtan levetkőzhetsz.

- Nem, én így nagyon jól elalszom.

- Legalább a felsőd vedd le.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Amennyiben nem tüskés a mellkasod, igen.

- Ne félj, ugyanúgy nézek ki, mint bármelyik másik ember – mondta és elkezdte kigombolni az ingét. Összehajtogatta és letette az enyéim tetejére.

- Látod, nem vetem rád magam.

- Én soha nem hittem, hogy úgy lesz. Viszont egy valamit szeretnék elárulni.

- Hallgatlak.

- Szóval, amikor elalszom, olyankor visszanyerem a valódi külsőmet, mivel nem koncentrálok arra, hogy a mostanit fenntartsam.

- Semmi gond. Most már nem fogok megijedni, hogy úristen, ki alszik a szobámban.

- Annyira azért nem különbözik a két külsőm egymástól. Végül is ugyanahhoz a személyhez tartozik.

- Ugye nem bántottalak meg? – kérdeztem.

- Nem, dehogy is. Ideje lefeküdni – mondta, és elkezdte rendezgetni a takaróját.

- Igen, ideje – feleltem. Én is bebújtam a takaróm alá és felé fordultam.

- Mond Susan, mi bánt – szólalt meg hirtelen.

- Nem bánt semmi. Kérdezhetnék valamit – mondtam hirtelen.

- Persze – felelte és felült.

- Adhatok egy jó éjt puszit?

- Hogyne adhatnál – mosolyodott el és felemelkedett hozzám. Ezt nem kell megkérdezned. Azaz igazság, hogy én is szerettem volna, csak szeretném rád hagyni a döntéseket, nem akarlak sürgetni.

- Ez nem sürgetés, megcsókolni bármikor megcsókolhatsz – mondtam és odahajoltam hozzá.

- Rendben – felelte. Bezárta a maradék távolságot és megcsókolt.

Nem tudom, mennyi ideig csókolóztunk, de jó néhány perc eltelhetett már, amikor zihálva elhúzódtam.

- Nos – szólaltam meg – jó éjszakát, aludj jól.

- Igen, neked is - felelte és ledőlt a párnájára.

Láttam, hogy behunyja a szemét és én is így tettem. Nem tudom, hogy ő mikor aludt el, de én nagyon sorkára.

Reggel, amikor felébredem, az első pillantást az ágy mellé vetettem, de nem volt ott. Hirtelen feléledtem és körülnéztem a szobában, hogy hol lehet. Már éppen keltem volna ki az ágyból, amikor kinyílt a szobám ajtaja és belépett rajta teljesen felöltözve.

- Jó reggelt – köszöntött mosolyogva.

- Azt hittem, hogy elmentél – vallottam be.

- Ne félj, nem hagylak itt úgy, hogy ne szólnék előtte. Ha más nem is, üzenetet hagytam volna.

- Igen, csak nem voltál sehol.

- Csak a fürdőszobába mentem, arra nekem is szükségem van – mosolygott.

- Köszönöm, hogy kinevetsz – feleltem kissé durcásan.

- Nem nevetlek ki, csak nagyon aranyosnak talállak.

- Hogy sikerült úgy kilopóznod, hogy anyu nem vett észre?

- Nem kellett lopóznom, anyukád órákkal ezelőtt elment itthonról.

- Miért, mennyi az idő?

- Kilenc óra múlt, még nincs későn.

- Ugye nem haragszol már, nem akartalak megbántani.

- Rendben, megbocsátok – feleltem és odaálltam elé – de csak egy feltétellel.

- Igen – mondta és lehajolt, hogy megcsókoljon.

- Haragszol még rám? – kérdezte kissé elhúzódva tőlem.

- Esetleg – incselkedtem vele.

- Nos, legyen – felelte. Felkapott, és az ágyhoz vitt. Lefektetett rá, fölém térdelt és újra elkezdett csókolni. Pillanatokon belül teljesen összegabalyodtunk. Amikor benyúltam a pólója alá és elkezdtem a meztelen bőrét simogatni, elkapta a kezem és elhúzódott.

- Szerintem ez nem jó ötlet – felelte óvatosan.

- Miért? – kérdeztem vissza – én úgy látom, hogy élvezted és én is. Miattam nem kell abbahagynod.

- Épp ellenkezőleg. Miattam kell abbahagynunk. Nem szeretnék olyat tenni, amit te nem akarnál.

- Szeretnéd, ha őszintén válaszolnék? – kérdeztem.

- Igen, nagyon örülnék neki.

- Szeretném, ha folytatnánk. Nem ígérek semmit, de ezt most kevésnek érzem.

- Továbbra sem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

- Nem értelek, hiszen mind a ketten akarjuk.

- Valóban, de nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnék állni.

- Én megállítalak, kerüljön bármibe is.

- Azért örülnék neki, ha nem kéne felpofoznod.

- Nem foglak megütni, viszont szerintem nem bántanál.

- Én sem hiszem, de nem szeretném kipróbálni.

- Kérlek, bízz bennem, és önmagadban is.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- De igen, csak te túlbonyolítod.

- Látom, ma reggel úgy ébredtél, hogy elhatároztad, legyőzhetetlen leszel.

- Ez azt jelenti, hogy megadod magad?

- Igen, úgy tűnik – felelte és ismét hanyatt döntött.

Én pedig folytattam, amit az előbb abbahagytam. Most engedékeny volt, hagyta, hogy levegyem a pólóját, még segített is azzal, hogy áthúzta a fején. Elkezdtem csókolgatni a nyakár, ezen felbátorodva ő is benyúlt a pólóm alá és elkezdte a hátamat cirógatni.

Nagyon jó érzés volt, de valahol tudtam, hogy nem kellene tovább mennünk. Ő is megérezhette, mert kissé kótyagosan, de felemelkedett rólam.

- Szerintem jobb lesz, ha most megállunk – mondta.

- Igen, jobb – feleltem én is, bár mozdulni nem mozdultam.

- Gyere, bújj ide hozzám – mondta, lecsúszott mellém és magához húzott.

- Köszönöm – mondtam mosolyogva.

- Ne köszönd, hiszen kölcsönös volt.

- Nem fázol: - kérdeztem ránézve.

- Egy kicsit hűvös van, de nem vészes.

- Vedd fel a felsőd – nyújtottam felé – nehogy megfázz.

- Nem tudok megfázni – felelte.

- Egyáltalán? – lepődtem meg.

- Egyáltalán semmilyen betegség nem hat rám.

- Az jó. Ez rám is igaz?

- Egyenlőre valószínűleg nem, de az immunrendszered erősebb, mint egy átlag emberé.

- Akkor ezek szerint ezért nem voltam soha beteg.

- Igen, valószínű.

- Nem tudod véletlenül, hogy anyu mikor szándékozik haza jönni?

- Konkrétan nem tudom, de valamikorra délutánra mondta.

- Rendben. Mit szólnál egy reggelihez?

- Jól hangzik – mondta mosolyogva.

- Van valami elképzelésed, hogy mit szeretnél enni?

- Először nézzük meg, hogy mi van itthon, aztán majd egyeztetjük a nézőpontunkat.

- Rendben – válaszoltam és elkezdtem levenni a pizsamafelsőmet.

- Ne menjek ki, még felöltözöl? – kérdezte, miközben felvette a pólóját.

- Maradhatsz, nem vagyok szégyenlős – feleltem és elkezdtem felöltözni.

- Készen vagyok – mondtam, mikor összefogtam a hajam.

- Csinos vagy – jegyezte meg végignézve rajtam.

- Köszönöm – mosolyodtam el. Gyere, derítsük fel a konyhaszekrényt – fogtam meg a kezét.

- Ahogy elnézem, csak müzli van itthon – mondtam végül.

- Nem baj, az is jó lesz.

- Csokisat vagy gyümölcsöset szeretnél?

- Inkább csokisat.

- Rendben. Tejjel vagy joghurttal szereted?

- Tejjel, a joghurt csak magában finom.

- Ebben egyet értünk – mondtam és elkezdtem kipakolni az asztalra.

Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Kinyitottam a kaput és beinvitáltam.

- Nos, itt lakom én – mondtam belépve a lakásatón.

- Nagyon szép – tekintett körül.

- Anyuval rendeztük be.

- Jó ízlésetek van. Nagyon szép világos így a lakás.

- Köszönjük – mosolyogtam. Gyere, menjünk be a szobámba – invitáltam magammal.

- Igazán otthonos. – Ne túl vagy, de az enyém. Egy kis kuckó.

- Nagyon helyes kis szoba. Látszik, hogy a te ízlésed.

- Foglalj helyet – mondtam, és az ágyra mutattam. Kérsz valamit inni? – kérdeztem.

- Igen, egy pohár vizet, ha nem gond.

- De, azért kérdeztem – mosolyogtam és kimentem a konyhába két pohárért és egy üveg ásványvízért.

Egy darabig csöndben iszogattunk, aztán érezni kezdtem, hogy aznap még alig ettem valamit.

- Nyugodtam egyél, nem vagy udvariatlan.

- Honnan tudtad?

- Hallottam, hogy megkordul a gyomrod.

- Ilyen jó füled van?

- Igen, elég jó a hallásom.

- mennyire?

- Jobb, mint a tiéd, legalábbis egyelőre.

- Rendben. Te kérsz enni?

- Nem köszönöm, egyél csak.

- Oké, de szülj, ha mégis.

- Ne izgulj, fogok – mosolygott.

- Jó étvágyat – mondta, mikor bejöttem a tálcával a kezemben.

Köszönöm. Biztos nem kérsz, nagyon finom.

- Tényleg nagyon jól néz ki, de nem kérek, nem vagyok éhes.

- Szoktál egyáltalán enni?

- Természetesen, táplálékra nekem is szükségem van. Kevesebbre, mint neked, de kell.

- Rendes ételt szoktál enni?

- Igen, én is szoktam csirkehúst és krumplit enni, sőt még zöldségeket és gyümölcsöket is.

Ma ettél már?

- Igen, reggeliztem, mielőtt eljöttem hozzád.

- Az nem túl sok. És mit ettél?

- Pirítóst, bármilyen meglepő – mosolygott.

- Szoktál főzni?

- Igen, mivel nincs cselédem.

- Mit tudsz elkészíteni?

- Majdnem mindent. Kétszáz év alatt már bőven volt időm megtanulni.

- Van kedvenced?

- Igen, de nincs egyetlen. Szeretem a tésztaféléket, a sült húsokat, a krumplipürét. Látod, egész hétköznapi vagyok.

- Igen, egész hétköznapi – mosolyogtam és felálltam, hogy kivigyem a tálcám. Van kedved filmet nézni? – kérdeztem.

- Nézhetünk, de mi lesz, ha anyukád hazaér.

- Nem szokott bejönni a szobámba. Egyébként látna téged?

- Nem tudom. Rokonok vagytok, tehát nem elképzelhetetlen, de nem hiszem. Elég kicsi rá az esély.

- Van kedvenced?

 Nagyon régen néztem filmet, egyedül nem szeretek. Találj ki valami jót, aztán majd meglátjuk.

- Rendben - mondtam -, hogy viszonyulsz a lányosabb filmekhez?

- Mit értesz lányosabb filmeke?

- A romantikusokat.

- Bármilyen meglepő, nincs velük semmi bajom – mosolyodott el.

- Jó, akkor nézzük miből élünk. Mit szólnál hozzá, ha te kiválasztanád a filmet, addig én hozok be egy kis rágcsálnivalót?

- Ennyire bízol bennem?

- Csak olyan filmem van, amit szeretek, úgy, hogy nem tudsz rosszat választani.
A csipszet szereted?

- Igen, az jó lesz.

- Mindjárt jövök, addig válogass.

Mire visszaértem már választott.

- Egész jó ízlésed van – mondtam.

- Köszönöm – mosolygott. Milyen ízű? – kérdezte a tál felé bökve.

- Sima sós, most csak ilyen volt itthon. Ha szeretnéd, hozhatok neked valami mást.

- Nem, ez tökéletes lesz – mondta, és elvett egyet. Finom – mosolyodott el.

Elindítottam a filmet és már túl voltunk a felén, amikor hallottam, hogy nyílik a lakásajtó.

- Hazajött anyu – mondtam halkan.

- Igen, hallottam – felelte. Menj ki, köszönj neki.

- Mindjárt jövök – mondtam és kimentem a szobából.

- Szia anya – köszöntem a konyhába lépve.

- Szia Susan, hogyhogy te még ébren vagy?

- Elkezdtem egy filmet nézni, és be akarom fejezni.

- Jól van, végül is holnap szombat van. Nézd csak nyugodtam. Elmegyek fürödni, aztán aludni. Ugye nem baj? Nagyon fáradt vagyok.

- Menj csak, reggel találkozunk. Jó éjszakát – mondtam és visszaindultam a szobámba.

- Jó éjszakát – mondta ő is.

- Rendben, folytathatjuk – mondtam, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

- Nem vagy még álmos?

- Nem, ilyenkor még nem szoktam aludni, főleg pénteken.

- Jól van, akkor folytassuk.

Végig néztük a filmet. Nem sokkal tizenegy előtt lett vége.

- Jó film volt – mondta mikor már a felirat ment.

- Igen már elég sokszor láttam, de még mindig tetszik.

- Lassan aludnod kéne – jegyezte meg.

- Nem igazán vagyok álmos – feleltem, azonban rögtön meg is cáfoltam egy hatalmas ásítással.

- El sem tudom képzelni, mekkorát ásítanál, ha valóban álmos lennél – mosolyodott el kedvesen.

- Rendbe, igazad van, egy picit álmos vagyok, de nincs kedvem elbúcsúzni. Nem maradhatnál itt velem?

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet – mondta bizonytalanul.

- Kérlek, gondold legalább át – kérleltem.

- Menj el fürödni, aztán ha visszajöttél, akkorra átgondolom.

- Köszönöm – mondtam és elszaladtam fürödni.

Tizenhatodik fejezet

 Tizenhatodik fejezet

Egész nap rettenetesen szétszórt voltam, és semmilyen kérdésre nem tudtam válaszolni, hiába tanultam meg az anyagot. Próbáltam nem rá gondolni, de nem igazán sikerült jelentős eredményt elérnem, pedig folyton az járt a fejemben, hogy ő tudja, ha rá gondolok. Alig vártam, hogy vége érjen az utolsó óra is, annak ellenére, hogy az érzéseimben még mindig bizonytalan voltam.

Délután kettőkor végre kiléptem az iskola kapuján, és boldogan nyugtáztam, hogy valóban vár engem. Ahogy ez tudatosult bennem hevesebben kezdett dobogni a szívem.

- Szia – köszönt, amikor odaértem elé.

- Szia – feleltem és kissé elpirultam.

- Milyen volt az iskola? – kérdezte.

- Hosszú és sikertelen.

- Miért volt sikerte4len?

- Nem tudtam semmire a választ, pedig tanultam.

- Sajnálom – felelte, és láttam rajta, hogy valóban így is gondolja.

- Nem igazán vagyok ma formában.

- Ne haragudj – mondta bűntudatosan.

- Nem a te hibád, ez idebent van. Kicsit összezavarodtam.

- Még mindig úgy érzem, hogy az én hibám.

- Tudod, az, az igazság, hogy ha nem lenne kölcsönös, akkor talán így is lenne, de nem.

- Biztos vagy benne, hogy így van?

 - Igen, és átgondoltam.

- Az jó, és mire jutottál? – kérdezte feszülten.

- Szeretném megpróbálni, nem ígérek semmit, de megpróbálnám.

- Jól meggondoltad?

- Igen, egész nap ezen gondolkodtam.

- Köszönöm.

- Ezen nincs mit megköszönni.

- megölelhetlek?

- Igen, persze – feleletem s kitártam felé a karom. Amikor álölelt éreztem rajta a megkönnyebbülést.

- Hazakísérhetlek? – kérdezte, mikor kibontakoztunk az ölelésből.

- Épp kérni akartalak – mondta és elindultunk hazafelé.

- Van kedved még beszélgetni egy kicsit? – kérdezte, mikor a kapuhoz értünk.

- Igen, mindjárt jövök, csak előbb ledobom a cuccom.

- Rendben, itt várlak – mondta.

Amikor beérte, zárva volt az ajtó. Ez furcsa volt, mivel anyu ilyenkor már mindig itthon szokott lenni. Egy cetlit találtam a konyhaasztalon, amin azt üzente, hogy majd csak tíz óra után ér haza és ne várjam meg.

Miután elolvastam, ledobtam a táskám, és kisiettem a kapuba.

- Mehetünk – mondtam, mikor bezártam magam mögött a kaput.

- Van valami konkrét úti célod? – kérdezte.

- Nem igazán, és neked?

- Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit átvinnélek?

- Tényleg, az nagyon jó lenne.

- Gyere, fogd meg a kezem.

Most nem kellett kétszer szólnia. Megfogtam a kezét és behunytam a szemem.

- Kinyithatod – szólalt meg.

- Még most is csak ámulok, hogy milyen szép.

- Ha vársz egy fél percet, akkor még szebb lesz – mondta titokzatosan.

- Miért?

- Nézd csak – mosolygott.

Amikor körülnéztem majdnem eltátottam a szám. Hirtelen minden pirosba borult.

- Mi ez?

- Most virágzik.

- Na, de ilyen hirtelen?

- Igen, itt minden kicsit másképp működik.

- Sétálunk egy kicsit? – kérdeztem.

- Persze, merre induljunk?

- Jól látom, hogy ott van egy kis tisztás? Arra lehet menni?

- Igen, lehet.

Lassan andalogva elindultunk a fák felé.

- Mikorra kell hazamenned?

- Ráérek, anyu csak későn jön haza.

- Rendben, majd szólj, ha indulni szeretnél.

- Úgy lesz – feleltem és egy furcsa indíttatásom támadt hirtelen arra, hogy megfogjam a kezét. Óvatosan felé nyúltam és megpróbáltam összekulcsolni az övével. Amikor megérezte, hogy mire készülök, szétnyitotta az ujjait és megfogta a kezem. Így sétáltunk tovább egy jó darabig, még el nem értük a tisztást.

- Leülünk? – kérdeztem. Vagy nem szeretsz a földön ülni?

- Semmi bajom a földdel – felelte és finoman magával húzott a fűbe.

- Milyen virág ez? – kérdeztem megfogva egy piros virágot?

- Nem tudom pontosan, hogy mi a neve, de tényleg nagyon szép.

- Kicsit a rózsára hasonlít.

- Valóban, de nem az – mondta Egész közel húzódott hozzám és szembe fordított magával.

Egy darabig nem szólt semmit, csak nézett rám.

Mér éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mit szeretne mondani, amikor megszólalt:

- Susan – kezdte bizonytalanul.

- Igen? – kérdeztem.

Megköszörülte a torkát és azt mondta:

- Megcsókolhatlak?

Egy picit meglepődtem, és valami kiülhetett az arcomra, mert rögtön visszakozni kezdett.

- ne haragudj, nem akartam erőszakos lenni.

- Semmi baj, nem voltál az, főleg, mivel megkérdeztél, és nem letámadtál. Csak egy kicsit meglepődtem, de a válaszom igen.

- Miattam, nem kell, de tényleg.

- Nem csak miattad, magam miatt is.

- De… - folytatta volna az ellenkezést, amikor odahajoltam és rátapasztottam a szám az övére. Finoman megpusziltam és épp csak annyira húzódtam el, hogy lássa a mosolyomat, és én is lássam az ő arcát.

- Köszönöm – felelte mosolyogva.

- Nincs mit megköszönni, hiszen nem csak neked volt kellemes érzés – mondtam és újra felé hajoltam. Most rendesen akartam megcsókolni és ő hagyta magát. Kinyitotta a száját és hagyta, hogy a nyelvem összefűzzem az övével. Jó néhány percig csókolóztunk így, amikor egyszer csak finoman megfogta a derekamat és elkezdett hátradönteni a fűbe. Én is átkaroltam a vállát és engedtem neki. Még néhány percig folytattuk ezt, amikor hirtelen elengedett és felült mellém.

- Valami baj van? – kérdeztem, és én is felültem.

- Nem, nincs semmi baj, csak túl jól csinálod.

- Ezt azért sűrűn kétlem.

- De tényleg, fantasztikusan csókolsz, ezért is kellett abbahagynunk. Ha nem tettük volna meg, lehet, hogy tovább megyek, és azt nem kellene.

- Értelek és köszönöm.

- Mind a kettőnk érdeke ez.

- Tudom – mondtam. Megfogtam a kezét és odabújtam hozzá.

- Lassan vissza kellene, hogy vigyelek, odahaza már sötét van.

- Rendben, menjünk – mondtam és felálltam.

- Mehetünk?

- Igen. Behunytam a szemem és kinyújtottam a kezem felé.

- Kinyithatod – mondta és megsimította az arcom.

- Mennyi lehet az idő? – kérdeztem.

- Körülbelül nyolc óra lehet, legfeljebb fél kilenc.

- Nincs kedved bejönni egy kicsit, anyu majd csak tíz óra után ér haza. Persze, csak ha szeretnél és ráérsz

- Nagyon szívesen – felelte mosolyogva.

Tizenötödik fejezet

Tizenötödik fejezet

Mire odaértünk már elkezdett szürkülni.

- Nos, becsöngetsz?

- Persze, csak egy kicsit ideges vagyok.

- Ez természetes – felelte mosolyogva.

Végül megnyomtam a csengőt. Körülbelül egy perc múlva kijött Debbie.

- Szia – mondta meglepetten.

- Jó napot, vagy inkább estét – tette hozzá.

- Szia – köszöntünk neki mi is.

- Ráérsz egy kicsit?

- Öhm, persze, csak szólok, hogy lejövök.

Néhány perc múlva kijött, mist már kabátban.

- Ha tényleg komolyan gondoltad, amit reggel mondtál, akkor rendben van.

- Átgondoltad?

- Igen és meg is beszéltük – feleltem rápillantva Thomasra – és úgy láttuk, hogy nincs akadálya.

- Örülök neki – mondta és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

- Elég sok megbeszélni valónk van.

- Igen, mindent el kell mesélned – mondta lelkesen és kíváncsian.

- Bocsánat, hogy beleszólok – fordult felém Thomas -, de lenne egy kérésem.

- És pedig? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy mit akar.

- Az lenne a kikötésem, hogy arról, amiről mi beszélünk, nem szeretném, ha beszélnétek. Most már Debbie nem részese ennek, így nem tudhat a dolgokról.

- Rendben van.

- Nos én csak ennyit szerettem volna, most magatokra hagylak titeket, hogy beszélgethessetek.

- Köszönjük szépen – mondtam.

- Igazán nincs mit, érezzétek jól magatokat – felelte mosolyogva.

- Meg lesz.

- Sziasztok – búcsúzott.

- Viszlát – mondta Debbie.

- Szia – búcsúztam én is.

Ezután ott helyben el is tűnt.

- Mióta tegezed? – kérdezte meglepetten.

- Egy ideje – feleltem és magamban szitkozódtam, hogy most bezzeg sikerült egyből letegeznem.

Ezután még órákig beszélgettünk, míg már nem láttunk az orrunk hegyéig sem.

Kiderült, hogy April még mindig haragszik rám, és bolondnak tart, de már semmit nem érzékel az egészből. Ezt onnan tudta, hogy amikor bent volt az iskolában abból Aprilnek semmi nem tűnt fel. Sőt Debbien kívül senkinek. Úgy tűnik, hogy már senki nem része, persze, hogy ez most szabad akaratukból alakult-e így vagy rájuk lett kényszerítve.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat lassan elindultam hazafelé.

- Látom elég sokáig sikerült beszélgetnetek – hallottam egyszer magam mellől, mire kis híján felsikoltottam.

- A szívbajt hozod rám – mondtam ijedten.

- Ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt.

- Semmi gond, de legközelebb inkább a nevemmel kezdd, és akkor nem fogok annyira megijedni. Legalábbis remélem.

- Rendben van.

- Igen egyébként tényleg elég jót beszélgettünk, de leginkább csak ő mesélt, mivel, ami velem történik az titkos, hogy úgy mondjam.

- Megkérdezhetem, hogy miről beszélgettetek?

- Leginkább Aprilről volt szó, de nem kibeszéltük, csak mesélt róla.

- Előttem, nem kell mentegetőznöd, én nem ítéllek el. Szóval, mi derült ki?

- Azt mondja, hogy April még mindig haragszik rám.

- tudod én csak azt nem értem, hogy miért, nem ártottál neki semmit.

- Igen, én is úgy hiszem, de hát ki tudja. Lehet, hogy féltékeny – vetettem fel.

- Nem tudom Susan, igazán. Bár nem hiszem, hogy lenne mire féltékenykednie.

- Én sem, de elképzelhető, hogy ő másképp látja.

- Elképzelhető, de nem értem az okát. Szerintem lassan menjél be, nehogy anyukád aggódjon érted.

- Köszönök mindent – mondtam és valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Egy pillanatnyi habozás után viszonozta azt.

Abban a pillanatban, ahogy átölelt ő is, zavarba jöttem és elhúzódtam.

- Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém.

- Ne kérj bocsánatot, nincs rá okos – mondta kedvesen mosolyogva, és most ő ölelt meg.

- Most már tényleg indulnom kéne – húzódtam el ismét.

- Persze, menj csak – felelte.

- Szia – köszöntem el és gyorsan beléptem a kapun.

- Szia, aludj jól – válaszolta és eltűnt.

- Te is – mondtam a semminek.

- Meglesz – hallottam és ezen nem tudtam nem elmosolyodni.

Egész este ez járt a fejemben és valahogy egy kicsit bűntudatom volt, bár az okát nem értettem. Nem hiszem, hogy barátságnál több lenne köztünk. Vagy mégis? Ebbe egyelőre nem akartam belegondolni. Még az alapproblémával sem sikerült megbirkóznom, ezzel most képtelen lettem volna.

Másnap reggel fáradtan és idegesen ébredtem. Gyorsan elkészültem és elindultam. Ahogy kiléptem a kapunk ismerős alakba futottam.

- Szia, hát te mit keresel itt? – kérdeztem.

- Valószínűleg túl erősen gondoltunk egymásra.

- Nem értem, hogy mire gondolsz.

- Lehet, sőt biztos, hogy te nem érzed, ha én rád gondolok, viszont n nagyon is, és emiatt egész este álmatlanul forgolódtam.

- Ha a megnyugtat, akkor én sem aludtam túl sokat.

- Szeretnéd, ha őszintén válaszolnék?

- Nem tudom, mit fogok rá reagálni, de szeretném hallani.

- Megnyugtat.

- Engem is, viszont pillanatnyilag képtelen vagyok ezzel foglalkozni.

- Én nem kérek, és nem is várok tőled semmit, csupán azt az egyet, hogy ne ítélj el emiatt.

- Nem foglak, viszont ezt én is kérhetném tőled.

- Mivel az érzések kölcsönösek, ezért elítélésről szó sincs. Nem várom el, hogy viszonozd, csak azt szeretném, ha ez nem rontaná meg azt a jó kapcsolatot, ami kialakult közöttünk.

- Rendben, ezzel nem lesz probléma.

- Köszönöm – mondta mosolyogva.

- Elkísérnél az iskolába? – kérdeztem.

- Nagyon szívesen.

Hirtelen az út sokkal rövidebbnek tűnt az eddig megszokottnál.

- Nos, ideértünk – szólaltam meg.

- Igen, meglepően gyorsan – mondta ki az én gondolataimat is.

- Délután találkozunk? – kérdeztem, bár nem tudtam, hogy milyen választ hallanék szívesen.

- Ha szeretnéd, akkor nagyon szívesen jövök – mondta, de hallottam a hangján, hogy nem igazán reménykedik benne, hogy igent mondok.

- Szeretném, ha itt lennél, amikor végzek.

- Akkor két órakor találkozunk. Szia

- Szia – búcsúztam, és bementem az épületbe.