Huszonkettedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

- Megérkeztünk – puszilt meg.

- Brr, de hűvös van – borzongtam meg. Aztán rájöttem, hogy miért fázom. Otthagytam a pulcsimat – mondtam összefonva a karomat.

- Várjál, mindjárt hozom – mondta.

- Hagyd csak, van másik.

- Biztos?

- Persze. Nincs kedved bekísérni? – kérdeztem.

- Szerintem anyukád már itthon van – jegyezte meg.

- Nem baj, elvileg nem lát téged – válaszoltam.

- Elvileg, de nem vagyok teljesen biztos benne – vetette fel.

- Ha lát, akkor bemutatlak neki.

- És nem fog semmit szólni, hogy miért vagy ilyen későn egy nálad idősebb fiúval?

- Nem szokott ilyenért szólni, főleg mostanában – mosolyogtam rá. De persze, ha nem szeretnél, akkor nem kötelező bejönni.

- Nem erről van szó, félre ne érts – mosolygott rám. Csak nem szeretnélek bajba sodorni.

- Nem lesz semmi gond, gyere – fogtam meg a kezét. Na – kérleltem.

- Meggyőztél – adta meg végül magát.

Amikor kinyitottam az ajtót láttam, hogy anyu a konyhában van. Besétáltunk, aztán várunk, hogy mi lesz a reakciója.

- Szia Susan – köszönt anyu – merre jártál?

- Csak sétáltam egyet – válaszoltam. Mindjárt jövök, csak ledobom a cuccom – indultam a szobám felé és közben finoman intettem a fejemmel a láthatatlan vendégem felé.

- Úgy tűnik, nem lát téged – mondtam, mikor becsuktam a szobám ajtaját.

- Nem baj – mosolygott rám. Ennek előnyei is vannak.

- És pedig? – kérdeztem.

- Például itt aludatok veled, persze csak a szeretnéd – ölelt magához

- Már, hogy ne szeretném, viszont most muszáj kimennem a konyhába, mielőtt anyu bejön és megkérdezi, hogy kivel beszélgetek – mosolyogtam rá és odahajoltam, hogy megcsókoljam.

- Szaladj vacsorázni, aztán siess vissza – mosolygott rám.

Kisiettem a konyhába és gyorsan megvacsoráztam. Közben beszélgettem anyuval. A vacsora végén volt sütemény is.

- Nem baj, ha ezt beviszem a szobámba? – kérdeztem anyutól.

- Persze, menj csak – mondta és alátett egy tálcát a tányéromnak.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára és elsiettem a szobám irányába.

- Hoztam egy kis nasit, mondtam becsukva az ajtót.

- Nem kellett volna – mondta és rám mosolygott.

- Ha ne kéred, megeszem én – feleltem és letettem a tálcát az ágyra.

- Sajnos édesszájú vagyok, úgyhogy peched van – vigyorgott rám és már el is orozta a sajátját.

Gyorsan befaltuk a sütit, aztán elnyúltunk az ágyon.

- Köszönöm – simogatta meg az arcom. Anyukád sütötte?

- Nem, cukrászdából hozta. Nem szokott sütni – feleltem.

- Álmos nem vagy még? – kérdezte felém fordulva.

- De egy kicsit – bújtam hozzá.

- Kimegyek, elköszönök anyutól, meg beugrom a fürdőszobába.

- Rendben, menj csak. Itt megvárlak.

- Addig nyugodtan levetkőzhetsz és bebújhatsz a takaró alá.

- Igenis – mosolygott rám.

- Nem parancsba adtam – mosolyogtam vissza és elsiettem a fürdőszoba irányába.

Gyorsan elvégeztem a dolgaim, jóéjszakát kívántam anyunak és bementem a szobámba. Amikor beléptem láttam, hogy még mindig ugyanúgy ül az ágy szélén.

- Valami baj van? – kérdeztem becsukva az ajtót.

- Nincs, csak elgondolkoztam - mosolygott rám, de láttam, hogy nem teljesen őszinte. Nem kezdtem el faggatni, mert tudtam, úgysem árulna el semmit.

Inkább elkezdtem levetkőzni és átöltöztem pizsamába. Mikor végeztem láttam, hogy még mindig nem mozdult meg.

- Ha gondolod, nyugodtan haza mehetsz – szólaltam meg végül.

- Nem erről van szó – emelte rám a tekintetét. Persze, ha nem szeretnéd, hogy maradjak, akkor már itt sem vagyok.

- Remélem ezt most nem gondoltad komolyan – néztem rá mérgesen.

- Nem, csupán reagáltam a felvetésedre.

- Nem elzavarni akarlak, csak azt mondtam, hogy ha arra van szükséged, hogy hazamenj, akkor nem fogok haragudni. Én örülnék neki a legjobban, ha itt maradnál – fejeztem be végül.

- Igazad van, ne haragudj – lépett elém és magához húzott.

- Ha szeretnéd elárulhatod, hogy mi bánt. Hosszasan nézett rám, majd azt mondta:

- Kaptam egy kis fejmosást még fürödni voltál.

- Ezt most nem biztos, hogy értem – néztem rá. Ugye nem járt itt senki?

- Nem, nem léphetnek be a szobádba, én sem tehetem volna meg, ha nem hívsz. Csupán fejben kaptam meg, de az is elég volt.

- Miért szúrtak le? – kérdeztem, de ahogy kimondtam már rá is jöttem. Mivel az egész napot együtt töltöttük csakis velem lehet kapcsolatos és már tudtam is, hogy mi az.

- Látom rájöttél – nézett az arcomra fanyarul mosolyogva.

- Nem lett volna szabad megtennünk? Ugye?

Rám nézett, de nem mondott semmit.

- Válaszolj már – szóltam rá erélyesebben.

- Az igazság az, hogy nem volt tiltva, legalábbis nem emelték ki. Szerintem később mondták volna, de nem gondolták, hogy ilyen hamar eljutunk erre a pontra.

- Akkor ezek szerint te tudtad, hogy ezt ne lehetne? Legalábbis sejtetted.

- Tulajdonképpen igen, de nem gondoltam jobban bele. Neked semmi bajod ne lesz belőle.

- Ha csak ne akarnak valaki mást küldeni helyetted.

- Nem fognak, ezt már tisztáztam velük.

- Vajon ez mibe fog kerülni?

- Semmibe, mivel nem akarnak lecserélni, úgy vélték, hogy egy ilyen kötődést ne szeretnének szétszakítani.

- És ezentúl fokozott megfigyelés alatt leszünk?

- Nem, megígérték.

- Oké, most már csak egy kérdésem lenne. Honnan tudták meg?

- Nem tőlem, az biztos.

- Azt sejtettem, de akkor hogy? Meglátott minket valaki, leskelődtek vagy, hogy?

- Nem tudom, de ki fogom deríteni, és ha valaki leskelődött és ő mártott be minket, akkor az nagyon meg fogja bánni. – felelte és láttam a szemén, hogy nem csúnya szavakat vágna az illető fejéhez, hanem sokkal keményebb dolgokat, mondjuk az öklét.

- Ugye nem áll szándékodban senkit megverni?

- Szerinted nem érdemelné meg, akárki is volt?

- Most nem erről van szó, hanem arról, hogy nem kéne lesüllyednek az ő szintjére.

- Ez nem lesüllyedés, csupán reakció.

- Rendben, ahogy gondolod, de ha esetleg megsérülsz, akkor ne mondd, hogy én nem szóltam.

- Meg tudom magam védeni – csattant fel – nem vagyok gyerek.

- Na ezt most hagyd abba – kiáltottam rá én is. Nem velem van problémád, úgyhogy ne velem kiabálj.

- Ne haragudj – nézett rám bocsánatkérően.

- Nincs harag, csak nem szeretném, ha rajtam csattanna – mondtam.

- Igazad van, bocsánat – felelte és magához húzott.

- Tudom, hogy nem vagy gyerek, viszont attól még vigyázhatok rád, és aggódhatok érted – nyomtam egy puszit a homlokára.

- Igen, igazad van és köszönöm – szorított magához. Nem bosszankodjunk, inkább menjünk aludni. Tudom, hogy fáradt vagy.

- Jól van. Vetkőzz le és bújj ide mellém – mondtam és bebújtam a takaró alá.