Tizenötödik fejezet

Tizenötödik fejezet

Mire odaértünk már elkezdett szürkülni.

- Nos, becsöngetsz?

- Persze, csak egy kicsit ideges vagyok.

- Ez természetes – felelte mosolyogva.

Végül megnyomtam a csengőt. Körülbelül egy perc múlva kijött Debbie.

- Szia – mondta meglepetten.

- Jó napot, vagy inkább estét – tette hozzá.

- Szia – köszöntünk neki mi is.

- Ráérsz egy kicsit?

- Öhm, persze, csak szólok, hogy lejövök.

Néhány perc múlva kijött, mist már kabátban.

- Ha tényleg komolyan gondoltad, amit reggel mondtál, akkor rendben van.

- Átgondoltad?

- Igen és meg is beszéltük – feleltem rápillantva Thomasra – és úgy láttuk, hogy nincs akadálya.

- Örülök neki – mondta és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

- Elég sok megbeszélni valónk van.

- Igen, mindent el kell mesélned – mondta lelkesen és kíváncsian.

- Bocsánat, hogy beleszólok – fordult felém Thomas -, de lenne egy kérésem.

- És pedig? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy mit akar.

- Az lenne a kikötésem, hogy arról, amiről mi beszélünk, nem szeretném, ha beszélnétek. Most már Debbie nem részese ennek, így nem tudhat a dolgokról.

- Rendben van.

- Nos én csak ennyit szerettem volna, most magatokra hagylak titeket, hogy beszélgethessetek.

- Köszönjük szépen – mondtam.

- Igazán nincs mit, érezzétek jól magatokat – felelte mosolyogva.

- Meg lesz.

- Sziasztok – búcsúzott.

- Viszlát – mondta Debbie.

- Szia – búcsúztam én is.

Ezután ott helyben el is tűnt.

- Mióta tegezed? – kérdezte meglepetten.

- Egy ideje – feleltem és magamban szitkozódtam, hogy most bezzeg sikerült egyből letegeznem.

Ezután még órákig beszélgettünk, míg már nem láttunk az orrunk hegyéig sem.

Kiderült, hogy April még mindig haragszik rám, és bolondnak tart, de már semmit nem érzékel az egészből. Ezt onnan tudta, hogy amikor bent volt az iskolában abból Aprilnek semmi nem tűnt fel. Sőt Debbien kívül senkinek. Úgy tűnik, hogy már senki nem része, persze, hogy ez most szabad akaratukból alakult-e így vagy rájuk lett kényszerítve.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat lassan elindultam hazafelé.

- Látom elég sokáig sikerült beszélgetnetek – hallottam egyszer magam mellől, mire kis híján felsikoltottam.

- A szívbajt hozod rám – mondtam ijedten.

- Ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt.

- Semmi gond, de legközelebb inkább a nevemmel kezdd, és akkor nem fogok annyira megijedni. Legalábbis remélem.

- Rendben van.

- Igen egyébként tényleg elég jót beszélgettünk, de leginkább csak ő mesélt, mivel, ami velem történik az titkos, hogy úgy mondjam.

- Megkérdezhetem, hogy miről beszélgettetek?

- Leginkább Aprilről volt szó, de nem kibeszéltük, csak mesélt róla.

- Előttem, nem kell mentegetőznöd, én nem ítéllek el. Szóval, mi derült ki?

- Azt mondja, hogy April még mindig haragszik rám.

- tudod én csak azt nem értem, hogy miért, nem ártottál neki semmit.

- Igen, én is úgy hiszem, de hát ki tudja. Lehet, hogy féltékeny – vetettem fel.

- Nem tudom Susan, igazán. Bár nem hiszem, hogy lenne mire féltékenykednie.

- Én sem, de elképzelhető, hogy ő másképp látja.

- Elképzelhető, de nem értem az okát. Szerintem lassan menjél be, nehogy anyukád aggódjon érted.

- Köszönök mindent – mondtam és valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Egy pillanatnyi habozás után viszonozta azt.

Abban a pillanatban, ahogy átölelt ő is, zavarba jöttem és elhúzódtam.

- Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém.

- Ne kérj bocsánatot, nincs rá okos – mondta kedvesen mosolyogva, és most ő ölelt meg.

- Most már tényleg indulnom kéne – húzódtam el ismét.

- Persze, menj csak – felelte.

- Szia – köszöntem el és gyorsan beléptem a kapun.

- Szia, aludj jól – válaszolta és eltűnt.

- Te is – mondtam a semminek.

- Meglesz – hallottam és ezen nem tudtam nem elmosolyodni.

Egész este ez járt a fejemben és valahogy egy kicsit bűntudatom volt, bár az okát nem értettem. Nem hiszem, hogy barátságnál több lenne köztünk. Vagy mégis? Ebbe egyelőre nem akartam belegondolni. Még az alapproblémával sem sikerült megbirkóznom, ezzel most képtelen lettem volna.

Másnap reggel fáradtan és idegesen ébredtem. Gyorsan elkészültem és elindultam. Ahogy kiléptem a kapunk ismerős alakba futottam.

- Szia, hát te mit keresel itt? – kérdeztem.

- Valószínűleg túl erősen gondoltunk egymásra.

- Nem értem, hogy mire gondolsz.

- Lehet, sőt biztos, hogy te nem érzed, ha én rád gondolok, viszont n nagyon is, és emiatt egész este álmatlanul forgolódtam.

- Ha a megnyugtat, akkor én sem aludtam túl sokat.

- Szeretnéd, ha őszintén válaszolnék?

- Nem tudom, mit fogok rá reagálni, de szeretném hallani.

- Megnyugtat.

- Engem is, viszont pillanatnyilag képtelen vagyok ezzel foglalkozni.

- Én nem kérek, és nem is várok tőled semmit, csupán azt az egyet, hogy ne ítélj el emiatt.

- Nem foglak, viszont ezt én is kérhetném tőled.

- Mivel az érzések kölcsönösek, ezért elítélésről szó sincs. Nem várom el, hogy viszonozd, csak azt szeretném, ha ez nem rontaná meg azt a jó kapcsolatot, ami kialakult közöttünk.

- Rendben, ezzel nem lesz probléma.

- Köszönöm – mondta mosolyogva.

- Elkísérnél az iskolába? – kérdeztem.

- Nagyon szívesen.

Hirtelen az út sokkal rövidebbnek tűnt az eddig megszokottnál.

- Nos, ideértünk – szólaltam meg.

- Igen, meglepően gyorsan – mondta ki az én gondolataimat is.

- Délután találkozunk? – kérdeztem, bár nem tudtam, hogy milyen választ hallanék szívesen.

- Ha szeretnéd, akkor nagyon szívesen jövök – mondta, de hallottam a hangján, hogy nem igazán reménykedik benne, hogy igent mondok.

- Szeretném, ha itt lennél, amikor végzek.

- Akkor két órakor találkozunk. Szia

- Szia – búcsúztam, és bementem az épületbe.