Tizedik fejezet

Tizedik fejezet

Haza sétáltunk és leraktam a táskám. Anyu nem volt otthon, így nem kérdezősködött. Mikor kiértem folytattam a kérdezősködést:

- Miért pont szürkületkor?

- Mert így határoztam – felelte, és indulatot véltem fölfedezni a hangjában.

- Tudom már mi a baja – mondtam némi gondolkodás után. Maga fél.

- Mégis mitől félnék?

- A reakciómtól, fél attól, hogy megmutassa a valódi önmagát.

- Azt is meg tudod mondani, hogy miért félek, ha ilyen okos vagy?

- Nem, azt nem, nem látok magába. A gondolatait, az érzéseit nem látom.

Hirtelen átsuhant valami az arcán, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az.

- Lehet, hogy igazad van, - válaszolta végül pár pillanatnyi hallgatás után.

- Kérdezhetek még?

- Persze, mondd nyugodtan.

- Maga, ha jól vettem észre tud telepatikus úton kommunikálni.

- Ez nem egészen olyan, mint a telepátia. Emlékszel még, hogy hallottad, amit mondtam? Föl tudod pontosan idézni?

Azt hiszem igen – válaszoltam és visszagondoltam a legutóbbi ilyen üzenetére.

- Rájöttél már, miben különbözik a telepátiától?

- Igen, abban, hogy ezt nem a fejemben hallom, mintha egy gondolat volna, hanem olyan, mintha a széllel, pontosabban a levegőben szállna.

- Igen, elég pontos a megfogalmazásod.

- Ezt más is hallhatja? Ha például egy nyilvános helyen vagyok, akkor meg tudja oldani, hogy csak én halljam?

- Meg, de nem úgy, hogy kizárom őket, hanem, hogy ha nekik nincs meg a képességük rá, akkor nem hallják.

- Szóval akkor a többieknek is megvan rá a képességük?

- Igen, de ha nem használják, akkor, hogy úgy mondjam, elkopik, és nem lesznek képesek használni.

- És mi van azzal, hogy így egyik pillanatról a másikra eltűnik?

- Az hosszú és bonyolult, ahhoz, hogy elmagyarázzam. Valószínűleg te is meg fogod majd látni a gyakorlatban, hogy miként működik.

- Szóval akkor már nincs más lehetőségem?

- Nem, sajnos már nincs.

- Őszintén, eddig volt, mert nekem nem úgy tűnik, hogy nem.

- Lehet, hogy csak én próbáltam megadni neked ezt a lehetőséget. Ne haragudj, nem akartalak becsapni.

- Nem csapott be. Valahol már én is sejtettem, hogy nem fog megváltozni, ha ez a sorsom, nem kerülhetem el.

- Hát igen, a sors már csak ilyen, nem te határozod meg az alakulását. Előbb utóbb minden kiderül. Ígérem.

- Nem kell mindig ígérnie, hiszek magának. Ha nem így lenne, akkor nem lennék most itt.

- Ugye tudod, hogy nagyon hálás vagyok neked ezért – felelte kedvesem mosolyogva.

- Megérdemli a bizalmamat – mosolyogtam vissza rá.

- Hiszen még alig ismersz.

- Az lehet, viszont még egyszer sem vert át.

- Mi okom lett volna rá?

- Azt nem tudhatom.

- Nem vagy te egy kicsit kiábrándult?

- Ezt már más is mondta. Ugye tudja, hogy szürkül?

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor megmutatja, hogy milyen a valódi külseje?

- Nem úgy volt, hogy hiszel nekem?

- Azért visszakérdezni még lehet?

- Persze, ne haragudj, nem vádaskodni akartam.

- Nem vádaskodásnak vettem. Viszont nagyon jól tudja húzni az időt.

- Rendben, nem húzom tovább. Kíváncsi vagy a folyamatra, vagy csak a végeredményt szeretnéd látni?

- Végignézném az egészet, amennyiben nem ját ruhalevétellel.

- Ne félj, nem vetkőzöm – felelte mosolyogva.

Aztán ahogy ezt kimondta elkezdett „átváltozni”. Nem volt látványos, ellenben igen szembetűnő. Az arca legalább öt évvel lett fiatalabb. Aztán ahogy megszólalt a hangja is más volt, fiatalosabb.

- Nos, mit szólsz?

- Nem látszik magán az a kétszáztizenhárom év.

- Hát igen, a külsőm az nem változott.

- Hány éves korában maradt meg a külseje?

- Mennyinek nézel?

- Úgy huszonöt körülinek.

- Majdnem, huszonhat éves voltam.

- Ne értse félre, de egész helyes – mondtam mosolyogva.

- Nem értem félre és köszönöm a bókot.

- Ezentúl így fogom látni, vagy általában a másik alakját használja?

- Általában a másikat használom.

- Értem, és tud például, mmm …, tud láthatatlanná válni?

- Nem szószoros értelemben, de el tudok rejtőzni emberek és dolgok elől, bizonyos határokon belül.

- Például közönséges emberek elől?

- Igen, például – mosolygott.

- Valami vicceset mondtam volna? – kérdeztem

- Nem egyáltalán, nem kinevetlek, hanem inkább örömmel látom, hogy kezded átlátni a dolgokat.

- Én is örülök, hogy már átlátok dolgokat. Rossz volt homályban élni.

- Örülök, hogy örülsz – mondta kedélyesen. Nem kéne lassan haza menned?

- Mennie kéne?

- Nem lerázni akarlak, félre ne érts, hanem vigyázni rád.

- Ez kedves magától – mondtam.

- Már nem először hallom tőled, hogy milyen rendes vagyok, pedig szerintem ennyire nem vagyok jó ember.

- Lehet, hogy ez csak nézőpont kérdése. Én más szemszögből látom magát. Velem eddig rosszat még nem tett.

- Talán igazad van.

- Na jó, most már tényleg mennem kéne.

- Rendben, menjünk. Haza kísérlek.

- Holnap találkozunk?

- Igen, találkozunk.

- Mikor és hol?

- Délután az iskola előtt foglak várni.

- Rendben.

- Nem is kérdezed meg, hogy honnan tudom, meddig van tanítás?

- Minek, úgysem árulná el. Hiszen ez titok, vagy nem?

- De, valóban titok, legalábbis egyelőre.

- Megérkeztünk – mondtam megállva a kapu előtt.

- Igen, menj be és aludj egy nagyot.

- Rendben, meg lesz – feleltem mosolyogva – Thomas.

Erre ő is elmosolyodott.

- Holnap találkozunk Susan.

- Rendben, viszlát.

- Szia.