Nyolcadik fejezet

Nyolcadik fejezet

- Szia Susan – köszönt Debbie – jó napot.

- Sziasztok – köszöntünk vissza.

- Látom nem vagy egyedül – jegyezte meg epésen April.

- Ne piszkáld már – szólt rá Debbie, de sajnos ő volt az egyetlen, akin látszott, hogy nem ítél el teljesen, Ő még bízott bennem és hitt nekem. A kérdés csak az volt, hogy meddig.

- Azt mondtad, hogy beszélni szeretnétek velem. Mondjátok – mondtam és cseppet sem palástoltam a hangomban rejtőző indulatokat. Halk köhintés jött mellőlem. Tudtam, hogy ez a hangnemnek szólt, de nem volt könnyű.

- Én azt mondtam, hogy beszélnünk kéne.

- Rendben, beszéljünk. Kezded, vagy kezdjem?

- Ha nem baj, akkor kezdeném.

- Rendben, nyugodtan.

- April mesélte, hogy mi történt tegnap.

- Várj, ez alatt mit értesz? Mit mesélt pontosan?

- Mindent, hogy elfelejtetted a találkozót, azt, hogy összevesztetek.

- Ez így nem egészen pontos, ugyanis ő volt az, aki mondta a magáét – mondtam, mire April dühös tekintettel méregetett.

- Ez most lényegtelen.

- Igaz, viszont kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Mindannyiotoktól szeretném kérdeni, hogy tényleg úgy gondoljátok, megváltoztam, mióta ez az egész elkezdődött? – kérdeztem belenézve mindenki szemébe. Senki nem válaszolt, csak lesütötték a szemüket.

- Látom, válaszolni már nem tudtok – mondtam, és már nem érdekelt, mennyire hallatszanak ki a hangomból az indulatok.

- Kérlek Susan, ne legyél igazságtalan.

- Én vagyok igazságtalan, amikor April mondta azt, hogy úgy gondoljátok, megváltoztam, és már nem tartalak a barátaimnak titeket. Tényleg így gondoljátok, vagy csak April szeretné?

- Én nem így gondolom, de, hogy a többiek mit gondolnak, azt nem tudom.

- Őszintén Debbie, mennyit kellett győzködnöd őket, hogy veled jöjjenek? Vagy az volt a feltétel, hogy jönnek, de nem szólnak egy szót sem?

- Nem – mondta, de ez egy kissé bizonytalanul hangzott.

- Tudod, én ezt nem értem. Fölhívsz azzal a szöveggel, hogy beszélnünk kell, de eddig még semmi érdemlegeset nem mondtál.

- Most úgy őszintén, mégis mit mondjunk? – kérdezte Erin.

- Amit akartok, amit gondoltok.

- Most is vele vagy – mondta vádlón.

- Miért, legyek veletek, amikor a hátam mögött kibeszéltek?

- Ezt mégis ki mondta?

- Tegnap April azt mondta, hogy mindenki azt gondolja, amit ő. Az érdekes az, hogy rajta kívül senki nem mondta a szemembe. A kérdés az, hogy most tényleg így gondoljátok?

- Az igazság az, hogy kicsit tényleg túl sok időt foglalkoztál ezzel az egésszel.

- Igen, mert engem érdekel. Én hiszek neki.

- De miért, mi a bizonyíték arra, hogy valóban igazat mond.

Már épp megszólaltam volna, de megelőztek.

- Várj Susan – mondta. Nézd Erin, az, hogy te nem hiszel nekem, az nem jelenti azt, hogy senki másnak sem kell – jelentette ki. Igazad van, nincs rá semmi garanciátok, hogy igazat mondok, de mi a bizonyítékotok az ellenkezőjére? Egyiket sem tudjátok semmivel alátámasztani. Csak egy kérdésem lenne még: Ki az Erinen kívül, aki ne hisz nekem? – kérdezte és mindenki szemébe belenézett.

Sajnos mindenkin látszott, bár Debbie kissé bizonytalan volt, de ez kevés.

- Értem, csak tudjátok azt nem, hogy akkor eddig miért csináltatok úgy, mintha? Azt gondoltátok, hogy egy jó kaland lesz? Ez nem az, ez a valóság, csak nem egészen az, amiben ti éltek. Én nem kényszeríthetlek titeket, hogy higgyetek ebben, és tartsatok velem. Ne velem tartsatok, és bennem higgyetek, hanem Susannak. Neki sem hisztek, annak a lánynak, akivel egész idáig barátok voltatok?

- Bolondok lennénk, ha hinnénk magának, ha Susan hisz magának, akkor ő az is.

- Azt hiszem, már nem kell gondolkodnom, hogy merre menjek azon az úton – feleltem és közben lassan hátat fordítva a többieknek elsétáltam.

Ő nem jött egyből utánam. Talán még váltott néhány szót a többiekkel, nem tudom. Az igazság az, hogy mostantól nem érdekeltek a többiek. Egészen idáig azt mondták, hogy barátok vagyunk, és úgy is tűnt.

- Sajnálom Susan – mondta, amikor utolért.

- Nem maga tehet róla, nem kell bocsánatot kérnie. Ha maga nem jött volna, lehet, hogy valaki más lett volna. Lehet, hogy ú nem lenne ilyen kedves, mint maga – mondtam, mire ő zavartan elmosolyodott.

- Szerintem az lesz a legjobb, ha hazakísérlek. Foglald el magad, hogy egy kicsit ne gondolj erre az egészre.

Amikor a kapuhoz értünk megálltam egy pillanatra mielőtt bementem volna.

- Lehetne egy kérésem?

- Mondd Susan, mit szeretnél? Bár nem garantálom, hogy teljesíteni tudom – tette hozzá.

- Elárulná a nevét, csak, hogy tudjam, mégis kivel tartok?

- Most nem, majd legközelebb. Ígérem.

- Rendben, hiszek magának.

- Még valamit elárulok majd.

- Kezd kíváncsivá tenni – mondtam mosolyogva.

- Menj be, nemsokára újra találkozunk.

- Mikor?

- Nem sokára, de nem holnap. Holnap nem érek rá, de a jövő héten biztos jelentkezni fogok.

- Rendben, viszlát – búcsúztam és bementem a kapun.

Ezután már nem igazán volt kedvem semmihez. Miután megvacsoráztam és megfürödtem, el is mentem aludni.