Kilencedik fejezet

Kilencedik fejezet

Másnap reggel nem emlékeztem arra, mit álmodtam. Az érzésekre viszont pontosan: féltem.

A suliban kerültem a többieket. A szünetekben az udvaron sétáltam, az órákon pedig vagy egyedül vagy, valaki más mellett ültem. Iskola után egyből haza mentem. Azt mondta, hogy ma nem találkozunk, ezért nem is mentem semerre. Úgyis tanulnom kellett, mert a múltkori történelem dolgozatom csak kettes lett és azt ki kéne javítanom.

Szinte egész délután tanultam. Gyorsan eltelt a nap, és szinte nem is gondoltam a többiekre. Este korán lefeküdtem.

Másnap reggel már azelőtt felébredtem, hogy megszólalt volna az ébresztő óra. Megvártam még anyu felkel, csak azután mentem ki a szobámból. Jó reggelt köszöntem neki, mire furcsán nézett rám.

- Minden rendben Susan? Sápadtnak tűnsz!

- Semmi baj, csak fáradt vagyok, végül is már péntek van.

- Rendben, de ha mégis van valami, szólj nyugodtan – mosolygott vissza kedvesen.

- Oké, szólni fogok – mosolyogtam vissza.

A hétvégém eseménytelenül telt azon kívül, hogy történelmet tanultam. Senkivel nem beszéltem, bár talán nem is baj. Jó volt egy kicsit elgondolkodni rajta. Egyedül.

Hétfőn az iskolában unalmasan teltek az órák. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy sikerült kijavítanom a törit. Úgy gondoltam, hogy a mai napom is ugyanúgy fog telni, mint a többi, de amikor kiléptem az iskolakapun, egy ismerős alakot pillantottam meg az utca túloldalán. Nagyon megörültem, végre nem lesz unalmas a délutánom.

- Jó napot – köszöntem, mikor odaértem elé.

- Szia, Susan – mondta és kedvesen rám mosolygott.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezik.

- Én sem tudtam, hogy mikor találkozunk újra.

- Szóval, elárulja a nevét?

- Megígértem, nem?

- De, tehát?

- Nos, a nevem Thomas Pfelbs.

- És ezt eddig miért nem lehetett elmondani?

- Az igazság az, hogy most sem igazán lehetett volna, de meggyőztem a fölöttem állókat, hogy tegyenek engedményeket.

- És, hogy lehet, hogy beleegyeztek?

- Meséltem nekik a helyzetről, és úgy gondolták, hogy ebben az esetben engedményt lehet tenni.

- Értem. Nem szeretne még néhány dolgot elárulni erről az egészről, magáról, és legfőképpen rólam. Ebben a helyzetben ugyanis többet tud maga rólam, mint én magamról.

- Azért ez így nem egészen igaz. Én inkább úgy mondanám, hogy többet tudok az „új” Susanról, mint te. Viszont rólad, hogy milyen vagy emberként, hogy milyen voltál régen, nos, arról szinte semmit nem tudok.

- Szóval akkor elárulna még pár dolgot az „új” Susanról?

- Arról nem, viszont megkaptam az engedélyt, hogy magamtól annyit áruljak el, amennyit szeretnék. Így te is rájöhetsz majd bizonyos dolgokra magaddal kapcsolatban.

- Hallgatom.

- Először lenne egy kérdésem. Hány évesnek nézel engem?

- Miért fontos ez?

- Csak válaszolj légy szíves.

- Hát szerintem úgy 30 körül lehet, de hogy pontosan mennyi, azt nem tudnám megmondani. Ahogy elnézem az arcát, ez nem pont így igaz. Fiatalabb, mint amennyinek látszik. Ugye jól tippelem?

- Igen is, meg nem is

- Ezt most úgy, hogy én is értsem.

- Nem úgy vagyok fiatalabb, mint, ahogy te gondolod, hiszen, az lehetetlen.

- Akkor?

- Csak a külsőm fiatalabb. A korom az még több is, mint amennyinek most tűnök.

- Az mennyi is pontosan? Még emberi, vagy már túllépte?

- Már jócskán túllépte.

- Ne kerteljen már, nem fogok megijedni.

- Hát, ha tényleg kíváncsi vagy rá …

- Ha nem lennék kíváncsi, akkor nem kérdezném.

- Rendben, szóval pontosan kettőszáztizenhárom éves vagyok.

- Hát, az nem kis kor. És a külseje milyen pontosan?

- Azt itt és most nem mutathatom meg.

- Hanem, mikor és hol?

- Nagyon kíváncsi vagy.

- Helyteleníti, vagy elítél érte?

- Nem, egyáltalán, csak megjegyeztem. Én is így viselkedtem ugyanebben a helyzetben.

- Akkor megértheti, mit érzek most.

- Tudom, hogy mit érzel, és nem is hibáztatlak érte.

- Miért gondolom úgy, hogy van itt egy de.

- Igen, ugyanis nem tudok mit tenni ellene. Sajnos nem tudom, hogy tudnék segíteni neked.

- Az, hogy itt van, és nem kell egyedül lennem, ez most talán a legnagyobb segítség.

- Ez a feladatom.

- Gondolom nem csak azért kedves velem, mert ez a feladata.

- Pontosan tudod Susan, hogy nem csak a kötelességem teljesítem. Ha más nem érdekelne, akkor nem foglalkoznék az érzéseiddel és, hogy mi zajlik most le benned.

- Igaza van, ne haragudjon, nem akartam megbántani.

- Nem bántottál meg, csak néha nem értem a logikádat.

- Néha én sem – feleltem mosolyogva.

- Úgy nehéz lehet.

- Az igazság az, hogy most össze vagyok zavarodva.

- Tudom. Próbálok könnyíteni a helyzeteden, amennyire a lehetőségeim engedik.

- És én ezért nagyon hálás vagyok. Nem tudom, mi lenne velem, ha maga nem lenne itt. Vagyis, ha nem ilyen lenne.

- Nem azért, hogy fényezzem magam, de vannak nálam rosszabbak. Vagyis hát nem is rosszabbak, legalábbis nem olyan értelemben. Ők nem törődnének veled, csak megmondanák, hogy ez van, ez fog történni. Szóval szerencséd van velem.

- Én is így érzem.

- Visszatérve az eredeti kérdésre, hol és mikor tudná megmutatni önmagát?

- Nemsokára, ígérem.

- Mindig azt mondja mindenre, hogy nemsokára. Ez nekem úgy hangzik, mintha azt mondaná: Nincs rá engedélyem, meg kell kérdeznem.

- Nem, ez így nem igaz, mondtam, hogy magamról azt mondok el, amit szeretnék.

- Akkor miért nem? Még hosszú a nap, keresünk egy elhagyott helyet, és ott megmutathatja.

- Mondták már, hogy nagyon kitartó vagy.

- Igen, szóval?

- Nos rendben. Meddig lehetsz kint?

- Anyu nem mondta, hogy mikorra menjek haza. Valószínűleg azt hiszi, hogy velük lógok. Nem lesz probléma.

- Rendben, ha szürkül, megmutatom. De előtte vidd haza a táskád, ne cipeld magaddal egész nap.