Tizenegyedik fejezet

 Tizenegyedik fejezet

Mikor beléptem a lakásba finom illat csapta meg az orromat. Épp most lett kész a vacsora.

- Szia anyu – köszöntem a konyhába, lépbe.

- Szia drágám, mi volt ma a suliban?

- Csak a szokásos, és a munkahelyeden?

- Sok ügyfél, semmi izgalmas. Éhes vagy?

- Mint a farkas – mosolyogtam.

- Akkor a spagettinek biztos örülni fogsz.

- Igen, az pompás lesz.

Miután megvacsoráztunk elmentem fürödni, aztán jó éjszakát kívántam és elmentem a szobámba lefeküdni.

Reggel nem a szokásos útvonalon mentem az iskolába. Valamiért úgy éreztem, hogy ma tennem kell egy kitérőt a „találkahely” felé. Amikor odaértem, megértettem miért.

- Jó reggelt – köszöntem, mikor odaértem mellé.

- Szia Susan – mosolygott rám.

- Maga, hogy, hogy itt van?

- Ezt én is kérdezhetném. Egyébként pedig láttam, hogy erre jössz.

- Azért jöttem erre, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezt kell tennem.

- Mindig hallgatsz a megérzéseidre?

- Általában igen.

- Az jó, hidd el, sok esetben segíthetnek. Nekem is sokszor segítettek.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen koránra gondolt, amikor azt mondta, hogy ma találkozunk.

- Én sem ilyen időpontra gondoltam, csak mivel láttam, hogy erre jössz, ezért úgy gondoltam, idejövök egy kicsit. Tulajdonképpen ráértem.

- Viszont nekem lassan tovább kell indulnom, mert különben elkésem.

- Felőlem mehetünk.

- El akar kísérni?

- Igen, elkísérnélek, már h nem veszed tolakodásnak.

- nem, nyugodtam, csak meglepődtem, hogy ennyi ideje van.

- Mára nem volt semmi betervezve, úgy, hogy ráérek.

- Aztán mi lesz, megvár, amíg én iskolában vagyok, vagy addig visszamegy?

- Akár be is mehetek veled.

- Nem hiszem, hogy beengedné a portás.

- Azt hiszem, nincs szükségem az engedélyére.

- Igaza, van, elfelejtettem.

- Nos, mi legyen?

- Most engem kérdez?

- Miért, kit kérdezzek meg?

- Ha szeretne, nyugodtan bejöhet.

- Úgy is rég jártam már iskolába.

Mikor odaértünk a portás kinyitotta az ajtót és mi besurrantunk rajta. Pontosabban csak ő surrant, és besétáltam.

- Az órára is be szeretne ülni velem?

- Ha szeretnéd, beülhetek.

- Tulajdonképpen, miért is ne. Legalább nem fogok unatkozni.

- Akkor ezt megbeszéltük.

- Várjon csak, van egy kis probléma.

- Mi lenne az?

- April és a többiek.

- Ez valóban probléma lehet, de majd meglátjuk.

- Ezt nem egészen értem.

- Először is, lehet, hogy már nem is látnak engem, már ha érted, mire gondolok. Másodszor pedig, ha látnak is, mégis mit tudnak tenni. Szólni nem szólhatnak senkinek, hiszen ki hinne nekik.

- Ez igaz.

- Még valami?

- Nem, azt hiszem nincs más.

- Azonban nekem is lenne egy feltételem.

- És pedig?

- Csak akkor ülök be az órákra, ha odafigyelsz a tananyagra. Ha azt látom, hogy figyelemelvonással jár az ottlétem, akkor a következő órára már nem ülök be.

- Rendben, megegyeztünk.

Amikor beléptünk az osztályterembe, vártam, hogy mit szólnak a többiek. Senkinek sem tűnt föl, hogy nem vagyok egyedül, Debbiet kivéve. Ő kis híján eltátotta a száját. Azt hittem oda is jön hozzám, de nem tette. Gondolom a többiek előtt nem, mert, vagy nem akart.

Az óra utáni szünetben kimentünk az udvarra. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemen szólít. Hátrafordultam, és Debbie állt a hátam mögött.

- Szia – mondtam kedvesen. Debbie nem igazán úgy gondolkozott, mint a többiek, ebben biztos voltam.

- Nem gondolod, hogy ez azért túlzás.

- Mire gondolsz?

- Engem nem tudsz átverni, én látom őt.

- És a többiek?

- Ők nem, különben tuti, hogy fölháborodtak volna.

- Ugye nem tudják, hogy itt vagy?

- Nem, nem tudják.

- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem.

- Persze, mondjad.

- Nem akarok semmi rosszat, csak az érdekelne, hogy miért vagy a többiekkel?

- Tudod ez egy nagyon jó kérdés, csak éppen jó válaszom nincs rá.

- Beleszólhatnék én is egy picit?

- Persze – feleltük kórusban.

- Nem azt mondom, hogy én tudom, de van egy sejtésem.

- Azt hiszem, erre kíváncsi lennék – mondtam érdeklődve.

- Nos én pontosan tudom, hogy Debbie ugyanolyan bolond, mint te.

- Ezt nem értem – néztem értetlenül.

- April azt mondta – ha még emlékszel -, hogy, aki hisz nekem, az bolond. Én tudom, hogy Debbie ugyanúgy hisz nekem, mint te. Viszont nem akarja valamiért otthagyni a többieket e miatt. Nos az okát én sem tudom, de a természetedből kiindulva – fordult most Debbiehez – szerintem félsz, de nem tőlem, hanem az ismeretlentől.

- Megkérhetném, hogy ne ismerjen ennyire.

- Ne haragudj, csak tudod én már elég sok fajta emberrel találkoztam eddigi életem során, és volt köztük sok olyan is, mint te.

- Ezt úgy mondja, mintha már több száz éves lenne, nem pedig harminc.

- Talán igazad van.

Erre a végszóra aztán be is csöngetek és be kellett mennünk.

A többi óra gyorsan eltelt. Jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. A szüneteket mindig az udvaron töltöttük, és bár Debbie órák alatt folyton csúnya pillantásokkal illetett mindet, a többi szünetben már nem jött oda hozzánk.

Miután vége lett az óráknak kimentünk a suli elé, távolabb a többiektől.

- Most van valami dolga? – kérdeztem.

- Nem, ma egész nap ráérek.

- Hazakísérne? Ledobom a cuccom, aztán beszélgethetnénk.

- Rendben van.

- De ugye tényleg nem baj? Nem akaszkodtam magára vagy ilyesmi?

- Nem, egyáltalán. Sőt jó valaki kívülállóval beszélgetni.

- Azért nem vagyok teljesen kívülálló.

- De még nem tartozol teljesen közénk sem. Ez jó, örülj neki, hogy így van.

- Tudja, az, az igazság, hogy annyira nem jó egyedül lenni, így jó tartozni valahová, még ha ez maga is. Már ne sértődjön meg, tudja, hogy értem.

- Persze, nem sértődöm meg. Én is pontosan tudom, milyen egyedül lenni.

- Maga odaát magányos? – kérdeztem, aztán rájöttem, hogy illetlenség volt. Ne haragudjon, semmi közöm hozzá.

- Semmi baj, sem mondtál semmi rosszat. Nos tudod, ott, azon a helyen nem igazán tudsz barátokat szerezni. Jó, persze mindenkinek van egy, kettő, de több nem nagyon. Az, az igazság, hogy nem is nagyon érdemes többet szerezni, úgysincs időd rájuk.

- És maga?

- Nekem nem nagyon vannak barátaim.

- De hát miért?

- Ez egy hosszú – hosszú történet, talán egyszer elmesélem.

- Nem bízik bennük?

- Igen, így is lehet fogalmazni.

- Ez nem hangzik túl biztatóan – jegyeztem meg.

- Nem is bíztatásnak szántam.

- Ha jól emlékszem, nem is olyan régen még azt mondta, hogy maga a jófiú, és nem kell magától félnem. Most viszont ijesztget, kissé ellentmond önmagának, nem gondolja?

Egy furcsa kifejezés suhant át az arcán, és egy pillanatig nem válaszolt.

- Nem rád ijeszteni akartam, ez mindössze tényközlés volt.

Nem egészen értettem, hogy mit akart ezzel mondani, de pillanatnyilag nem is igazán érdekelt. Hirtelen – nem tudom miért -, de félni kezdtem tőle, haza akartam menni, egyedül. Kutakodni kezdtem a táskámban, hogy leplezzem.

- Házi dolgozatot kell írni történelemből – mondtam hirtelen. Nem tudom, mennyire volt átlátszó, de nem is érdekelt.

- Mikorra kell kész lennie? – kérdezte.

- Holnapra, minimum öt oldalnak kell lennie a francia forradalomról. Nagy baj lenne, ha én most inkább haza mennék? – kérdeztem.

- Dehogy is, menj csak nyugodtan. Neked egyelőre az iskola a legfontosabb.

- Azért nyugodtan haza kísérhet – mondtam bátorítóan.

- Nem, menj csak nyugodtan, nem akarlak feltartani.

- Jó rendben, ahogy gondolja – feleltem.

- Holnap találkozunk – mondta búcsúzóul.

- Rendben, viszlát.

- Szia, Susan.

Miután hátat fordítottunk egymásnak és elindultunk visszafordultam, és persze ő már nem volt sehol.

Szépen lassan elindultam haza. Már az út felét megtettem, amikor egy hang szállt felém: Ne félj tőlem, az ellenséged nem én vagyok!

Tudtam, hogy ez ő volt, de most nem érdekelt. Zavart ez az egész helyzet. Hirtelen bizonytalanná váltam. Nem értettem, hogy miért kéne nekem egy idegenben bíznom. Miatta vesztettem el mindenkit, és én mégis bízom benne. Talán Aprilnek mégis igaza volt: bolond vagyok, ha hiszek neki. A bizonytalanságom ellenére mégis vártam az újabb találkozást.