Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Körülbelül egy fél perc múlva megszólalt:

- Most már kinyithatod.

Amikor kinyitottam kis híján eltátottam a szám. Egy hatalmas és gyönyörű mező közepén álltunk. A távolban egy erdő látszott, de az utca ahol nem sokkal ezelőtt álltunk, már nem volt sehol. Körülöttünk minden csupa zöld volt.

- Hol vagyunk, és, hogy jutottunk ide? – kérdeztem álmélkodva.

- Ez itt az én világom – felelte.

- Gyönyörű – mondtam.

- Szerintem is – felelte mosolyogva.

- Hogy jutottunk ide?

- Tulajdonképpen átteleportáltam magunkat, de ez nem szó szerinti teleportálás, csak ahhoz áll a legközelebb. Ezért kellett megfognod a kezemet, mert egyedül nem tudtál volna átjönni. Egyelőre legalábbis.

- Én is fogok tudni ilyet csinálni? – kérdeztem felcsillanó szemmel.

- Persze, és még sok minden mást is. Tulajdonképpen mindenre képes leszel, amire én.

- Az jó.

- Sokszor nagyon hasznos, mint láthattad már.

- De nem értem, hogy, hogy áthozhatott magával? Ezért jött később, ezt kérdezte meg?

- Igen, tetszik?

- Fantasztikus, de tényleg. Csak azt nem értem, hogy hol laknak? Mert itt egyetlen házat sem látok a környéken.

- Ne izgulj, nem a mezőn alszunk – mosolygott. Viszont az volt a kikötésük, hogy egy házaktól távol eső területre hozzalak.

- Miért ilyen zöld itt minden?

- Mert egy mező közepén állunk.

- Nem, nem így értettem.

- Akkor nem értelek – felelte.

- Dehogynem, pontosan tudja, hogyan értettem.

- Nem mindenhol ennyire zöld, ha erre gondolsz.

- Hanem? – kérdeztem tovább.

- Azt mondtad, hogy tetszik ez a hely, sőt, gyönyörű, akkor viszont nem értem, hogy most miért kötözködsz – felelte morogva.

- Én nem kötözködöm, csupán kérdeztem valamit, de ha ilyen hangon beszél velem, akkor akár vissza is vihet a saját világomba.

- Ne haragudj, csak egy kicsit ideges vagyok.

- Megkérdezhetem, hogy miért?

- Tulajdonképpen meg.

- És válaszol is rá? Vagy válaszolhat?

- Igen – felelte mosolyogva. Ez most magánjellegű, semmi köze másokhoz.

- És el is mondja, hogy miről ideges? Már, ha nem vagyok tolakodó.

- Ne haragudj, de ez nem tartozik rád – felelte, azonban most már kedves volt a hangja.

- Semmi gond, tulajdonképpen tényleg nem rám tartozik.

- Akkor szent a béke – mondta mosolyogva.

- Azt megkérdezetem, hogy sikerült elérnie, hogy áthozhasson magával. Mit kellett cserébe ígérnie?

- Semmit.

- Na jó, és ezt kinek akarja bemesélni – kérdeztem gúnyosan mosolyogva.

- Már megint mi a baj? Tudod néha nem értelek.

- Azon kívül, hogy hülyének néz, semmi.

- Nem nézlek annak, csak egész egyszerűen így van.

- És tényleg nem kellett semmit adnia, ígérnie. Én ezt nem veszem be.

- Csak egy aprócska szívességet kértek tőlem, de ennyit megért, hogy lássam az ámulatot az arcodon.

- Ez a szívesség fájni fog magának?

- Ne félj, nem vernek és csonkítanak meg – felelte finoman mosolyogva. Szigorúak, de nem legyetlenek.

- Akkor megnyugodtam. Akármilyen gyönyörű is, van, amit nem ért volna meg.

- Kérhetnék tőled valamit Susan?

- Mondja el, hogy mit szeretne, aztán majd kiderül, hogy tudom-e teljesíteni.

- Arra szeretnélek megkérni, hogy tegezz engem. Ez teljesíthető?

- Megpróbálom, de lehet, hogy nem fog egyből menni.

- Ha megpróbálod, az nekem egyelőre bőven elég.

- Rendben van Thomas, igyekezni fogok – feleltem mosolyogva.

- Köszönöm – mosolyodott el ő is.

- Meddig maradhatunk itt?

- Ne izgulj, még maradhatunk. Szeretnél egy kicsit sétálni?

- Lehet?

- Miért ne lehetne? Miénk az egész természet. Merre szeretnél indulni?

- Csak előre.

Több mint egy óráig sétáltunk a mezőn. Beszélni nem nagyon beszéltünk, de most nem is számított, jó volt végre egy ki csend és nyugalom.

- Figyelj Susan – kezdte. Lassan vissza kellene, hogy vigyelek.

- Rendben, persze.

- Gyere, fogd meg a kezem és hunyd le a szemed.

Most nem ágáltam, hiszen tudtam, hogy miért kell.

- Most már kinyithatod.

Amikor kinyitottam, meglepődtem.

- Hiszen itt már teljesen sötét van.

- Igen, van egy kis különbség az idő múlásában, egyszer majd elmagyarázom.

- Rendben. Köszönöm, hogy megmutatta ezt nekem, csodálatos volt és nagyon jól éreztem magam.

- Ennek igazán örülök, de már megint magázol – mosolyodott el.

- Ne haragudj – feleltem, megnyomva a végét.

- Semmi baj, csak próbálok segíteni, hogy megszokd.

- Nem baj, nyugodtan szóljo… ö szólj rám, nem veszem zokon.

- Akkor jó.

- Elviszel majd máskor is?

- Persze, semmi akadálya. De szerintem, most már tényleg haza kellene menned. Nyolc óra elmúlt, anyukád már biztosan aggódik, hogy hol lehetsz.

- Rendben. Nos még egyszer köszönöm a mai napot, nagyon jól éreztem magam – mondtam a kapuhoz lépve.

- Ennek örülök, nos akkor aludj jól

- Rendben, te is – feleltem.

- Igyekezni fogok, jó éjszakát – mondta mosolyogva.

- Neked is – feleltem és már nyúltam a kapu felé, de eszembe jutott valami.

- Thomas – fordultam meg hirtelen.

- Igen Susan?

- Én el tudlak valahogy érni téged, vagy mindig csak megjelensz?

- Ha elsuttogod a nevem, akkor jövök, bármikor, amikor szükséged van rám.

- Köszönöm – feleltem kissé zavarba.

- Nincs mit, aludj jól.

- Azon leszek, szia – búcsúztam, és benyitottam a kapun.

- Szia – felelte, és amikor megfordultam, már nem volt sehol

Ezen valahogy elmosolyogtam magam. Miután lefeküdtem, még sokáig nem tudtam elaludni. Folyton a mai nap járt a fejemben és kissé furcsa érzés kerített hatalmába. Aztán valamikor csak elaludhattam, mert másnap álomból ébredtem.