Tizenhatodik fejezet

 Tizenhatodik fejezet

Egész nap rettenetesen szétszórt voltam, és semmilyen kérdésre nem tudtam válaszolni, hiába tanultam meg az anyagot. Próbáltam nem rá gondolni, de nem igazán sikerült jelentős eredményt elérnem, pedig folyton az járt a fejemben, hogy ő tudja, ha rá gondolok. Alig vártam, hogy vége érjen az utolsó óra is, annak ellenére, hogy az érzéseimben még mindig bizonytalan voltam.

Délután kettőkor végre kiléptem az iskola kapuján, és boldogan nyugtáztam, hogy valóban vár engem. Ahogy ez tudatosult bennem hevesebben kezdett dobogni a szívem.

- Szia – köszönt, amikor odaértem elé.

- Szia – feleltem és kissé elpirultam.

- Milyen volt az iskola? – kérdezte.

- Hosszú és sikertelen.

- Miért volt sikerte4len?

- Nem tudtam semmire a választ, pedig tanultam.

- Sajnálom – felelte, és láttam rajta, hogy valóban így is gondolja.

- Nem igazán vagyok ma formában.

- Ne haragudj – mondta bűntudatosan.

- Nem a te hibád, ez idebent van. Kicsit összezavarodtam.

- Még mindig úgy érzem, hogy az én hibám.

- Tudod, az, az igazság, hogy ha nem lenne kölcsönös, akkor talán így is lenne, de nem.

- Biztos vagy benne, hogy így van?

 - Igen, és átgondoltam.

- Az jó, és mire jutottál? – kérdezte feszülten.

- Szeretném megpróbálni, nem ígérek semmit, de megpróbálnám.

- Jól meggondoltad?

- Igen, egész nap ezen gondolkodtam.

- Köszönöm.

- Ezen nincs mit megköszönni.

- megölelhetlek?

- Igen, persze – feleletem s kitártam felé a karom. Amikor álölelt éreztem rajta a megkönnyebbülést.

- Hazakísérhetlek? – kérdezte, mikor kibontakoztunk az ölelésből.

- Épp kérni akartalak – mondta és elindultunk hazafelé.

- Van kedved még beszélgetni egy kicsit? – kérdezte, mikor a kapuhoz értünk.

- Igen, mindjárt jövök, csak előbb ledobom a cuccom.

- Rendben, itt várlak – mondta.

Amikor beérte, zárva volt az ajtó. Ez furcsa volt, mivel anyu ilyenkor már mindig itthon szokott lenni. Egy cetlit találtam a konyhaasztalon, amin azt üzente, hogy majd csak tíz óra után ér haza és ne várjam meg.

Miután elolvastam, ledobtam a táskám, és kisiettem a kapuba.

- Mehetünk – mondtam, mikor bezártam magam mögött a kaput.

- Van valami konkrét úti célod? – kérdezte.

- Nem igazán, és neked?

- Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit átvinnélek?

- Tényleg, az nagyon jó lenne.

- Gyere, fogd meg a kezem.

Most nem kellett kétszer szólnia. Megfogtam a kezét és behunytam a szemem.

- Kinyithatod – szólalt meg.

- Még most is csak ámulok, hogy milyen szép.

- Ha vársz egy fél percet, akkor még szebb lesz – mondta titokzatosan.

- Miért?

- Nézd csak – mosolygott.

Amikor körülnéztem majdnem eltátottam a szám. Hirtelen minden pirosba borult.

- Mi ez?

- Most virágzik.

- Na, de ilyen hirtelen?

- Igen, itt minden kicsit másképp működik.

- Sétálunk egy kicsit? – kérdeztem.

- Persze, merre induljunk?

- Jól látom, hogy ott van egy kis tisztás? Arra lehet menni?

- Igen, lehet.

Lassan andalogva elindultunk a fák felé.

- Mikorra kell hazamenned?

- Ráérek, anyu csak későn jön haza.

- Rendben, majd szólj, ha indulni szeretnél.

- Úgy lesz – feleltem és egy furcsa indíttatásom támadt hirtelen arra, hogy megfogjam a kezét. Óvatosan felé nyúltam és megpróbáltam összekulcsolni az övével. Amikor megérezte, hogy mire készülök, szétnyitotta az ujjait és megfogta a kezem. Így sétáltunk tovább egy jó darabig, még el nem értük a tisztást.

- Leülünk? – kérdeztem. Vagy nem szeretsz a földön ülni?

- Semmi bajom a földdel – felelte és finoman magával húzott a fűbe.

- Milyen virág ez? – kérdeztem megfogva egy piros virágot?

- Nem tudom pontosan, hogy mi a neve, de tényleg nagyon szép.

- Kicsit a rózsára hasonlít.

- Valóban, de nem az – mondta Egész közel húzódott hozzám és szembe fordított magával.

Egy darabig nem szólt semmit, csak nézett rám.

Mér éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mit szeretne mondani, amikor megszólalt:

- Susan – kezdte bizonytalanul.

- Igen? – kérdeztem.

Megköszörülte a torkát és azt mondta:

- Megcsókolhatlak?

Egy picit meglepődtem, és valami kiülhetett az arcomra, mert rögtön visszakozni kezdett.

- ne haragudj, nem akartam erőszakos lenni.

- Semmi baj, nem voltál az, főleg, mivel megkérdeztél, és nem letámadtál. Csak egy kicsit meglepődtem, de a válaszom igen.

- Miattam, nem kell, de tényleg.

- Nem csak miattad, magam miatt is.

- De… - folytatta volna az ellenkezést, amikor odahajoltam és rátapasztottam a szám az övére. Finoman megpusziltam és épp csak annyira húzódtam el, hogy lássa a mosolyomat, és én is lássam az ő arcát.

- Köszönöm – felelte mosolyogva.

- Nincs mit megköszönni, hiszen nem csak neked volt kellemes érzés – mondtam és újra felé hajoltam. Most rendesen akartam megcsókolni és ő hagyta magát. Kinyitotta a száját és hagyta, hogy a nyelvem összefűzzem az övével. Jó néhány percig csókolóztunk így, amikor egyszer csak finoman megfogta a derekamat és elkezdett hátradönteni a fűbe. Én is átkaroltam a vállát és engedtem neki. Még néhány percig folytattuk ezt, amikor hirtelen elengedett és felült mellém.

- Valami baj van? – kérdeztem, és én is felültem.

- Nem, nincs semmi baj, csak túl jól csinálod.

- Ezt azért sűrűn kétlem.

- De tényleg, fantasztikusan csókolsz, ezért is kellett abbahagynunk. Ha nem tettük volna meg, lehet, hogy tovább megyek, és azt nem kellene.

- Értelek és köszönöm.

- Mind a kettőnk érdeke ez.

- Tudom – mondtam. Megfogtam a kezét és odabújtam hozzá.

- Lassan vissza kellene, hogy vigyelek, odahaza már sötét van.

- Rendben, menjünk – mondtam és felálltam.

- Mehetünk?

- Igen. Behunytam a szemem és kinyújtottam a kezem felé.

- Kinyithatod – mondta és megsimította az arcom.

- Mennyi lehet az idő? – kérdeztem.

- Körülbelül nyolc óra lehet, legfeljebb fél kilenc.

- Nincs kedved bejönni egy kicsit, anyu majd csak tíz óra után ér haza. Persze, csak ha szeretnél és ráérsz

- Nagyon szívesen – felelte mosolyogva.