Első fejezet

Első fejezet

Tizenhét éves voltam.

Egy csütörtöki napon a barátnőmmel éppen a suliba mentünk. Én hosszú szőke hajú, zöld szemű, szemüveges voltam. A barátnőm különbözött tőlem. Neki hosszú barna haja és sötétbarna szeme volt. Néha megborzongtam, mikor mélyen a szemébe néztem. Nem szerettem vele rosszban lenni, mert olyankor mindig az a furcsa mosoly ült ki az arcára, s én tudtam, rosszban sántikál. Úgy ismertem, mint a tenyeremet.

Negyedik órán ültünk és unalmamban elmerengtem. Furcsa dolog jutott az eszembe. Olyan dolgon gondolkodtam, amin még soha. Ez még soha nem foglalkoztatott ennyire. Az járt a fejemben, hogy mi van, ha a sorsunk talán előre meg van írva.

Miközben én ezen elmélkedtem a matektanár épp az egyenletet magyarázta. Egy csomó kérdés járt a fejemben, mikor felszólított:

- Susan, megmondanád, hogy min merengtél el ennyire? Tudod, nagyon érdekelne.

- Én csak a feladat megoldásán gondolkodtam.

- Igazán, ennek nagyon örülök. Akkor gyere ki a táblához és oldd meg.

Fölálltam a helyemről, és elindultam a táblához, de mielőtt oda értem volna pont kicsöngettek. Gyorsan visszasiettem a helyemre, felkaptam a cuccaimat és kisiettem a teremből. Az ajtó mellett azonban megálltam, hogy megvárjam a barátnőmet, Aprilt. Mikor odaért hozzám, azonnal kérdőre vont:

- Te meg miért nem figyeltél? - kérdezte. Ha nem csöngettek volna ki, beírta volna az egyest.

- Tudom, de elgondolkodtam.

- Azt vettem észre. Mégis min, ha szabad tudnom?

- Ígérd meg, hogy nem szólsz senkinek erről!

- Megígérem, csak mondd már!

- A sorsunkon, azon, hogy mi van akkor, ha a sorsunk előre meg van írva. Elég érdekes nem?

- Nem tudom, ezen még soha gondolkodtam el. Menjünk, mert haza kéne érnem-válaszolta April.

Így hát elindultunk hazafelé, útközben pedig másra terelődött a szó. Egy utcában laktunk, de a mi házunk volt közelebb. Amikor a kapuhoz értünk April megkérdezte nincs-e kedvem felmenni hozzájuk.

- De van, csak ledobom a cuccom és elkéredzkedem.

Beszaladtam és megkérdeztem anyut, hogy elenged-e. Sajnos csak két órára engedett el, mert nem igazán kedvelte Aprilt.

- Csak két órára engedett el - mondtam kiérve a kapuhoz.

- Nem baj, menjünk.

Pár perc múlva odaértünk hozzájuk.

- Megkötöm a kutyákat – mondta - nehogy kiszökjenek.

Eközben én megint elmerültem a gondolataimban. Újra az járt a fejemben. Becsuktam a szemem, és egy másik világra gondoltam. Mikor kinyitottam furcsán éreztem magam, mintha megváltozott volna valami körülöttem.  Minden ugyanolyan volt, de mégis mintha más lett volna. Nagyon furcsa volt.

- Susan, gyere be!

- Figyelj, most inkább haza mennék-mondtam.

- Mi ütött beléd? - kérdezte April.

- Semmi, csak túl fáradt vagyok-mondtam meggyőzően.

- Oké, akkor holnap találkozunk-búcsúzott.

- Oké, helló.

*

- Szia, anya-köszöntem belépve a lakásba.

- Szia, miért nem maradtál Aprilnél?

- Csak – mondta - túl fáradt vagyok.

Hirtelen nagyon különösen éreztem magam. Anya soha nem mondana ilyet. Soha nem szerette Aprilt, ezért szinte el sem akart engedni hozzá. Most meg megkérdezi, miért nem maradtam ott. Ez lassan már több mint furcsa.