Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

Ez után úgy döntöttünk, hogy szétválunk és elindulunk hazafelé. Holnap sajnos történelem dolgozatot írtunk és tanulni kellett.

Bár leültem tanulni, túl sok mindent nem sikerült megjegyeznem.

Másnap mikor elindultam az iskolába nagyon szétszórt voltam. Szinte nem is figyeltem, hogy merre megyek, ezért elfelejtettem, hogy Aprillel megbeszéltem, hogy reggel találkozunk. Amikor a sulihoz értem April a kapuban várt és dühös arccal méregetett.

- Kösz, hogy szóltál, hogy nem jössz - köszönt kissé mogorván.

- Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből - mondtam bocsánatkérően.

Ezután bementünk a suliba és nem nagyon szóltunk egymáshoz.

Egész nap szinte nem is szóltunk egymáshoz. Nem igazán értettem, hogy mi a baja, de úgy gondoltam, hogy majd nap végén megkérdezem tőle. Sajnos a dolgozat sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de valahogy nem tudott érdekelni.

Nap végén odamentem Aprilhez:

- Szia, mi a baj? Szinte nem is szóltál ma hozzám.

- Nem tudom.

- Nekem viszont nagyon is úgy tűnik, hogy pontosan tudod, hogy mi a bajod velem.

- Na jó, mostanában olyan furcsa vagy - mondta kissé bizonytalanul.

- Mi az, hogy mostanában?

- Mióta ez az egész elkezdődött, mióta ez az alak megjelent.

- Meg tudod mondani, hogy mi a furcsa? Úgy érzed, hogy megváltoztam?

- Igen, olyan mintha nem is számítanának a barátaid már annyira. És nem csak én, hanem a többiek sem. Mintha ez a valaki, aki hirtelen betoppant az életedbe, az életünkbe, fontosabb lenne, mint azok az  emberek, akiket a barátaidnak vallasz.

- A barátaim vagytok és fontosak is  - mondtam, de gondolatban hozzátettem, hogy most elvesztettem a talajt a lábam alól.

- Én ezt nem így érzem, és talán nem vagyok egyedül. Szerintem gondolkozz el ezen - mondta és otthagyott.

Valahogy nem volt kedvem hazamenni. Egyedül akartam lenni, ezért elmentem sétálni egyet, arra ahol először találkoztam azzal, aki megváltoztatta az egész életem. Ahogy fölértem a dombra hirtelen fölkaptam a fejem. Ott állt, pontosan úgy, ahogy a legelső alkalommal. Miután odaértem magálltam előtte és némán néztem rá.

- Mi a baj Susan, miért vagy egyedül? Hol vannak a többiek?

- Úgy tűnik, maga sem tud mindent - feleltem kissé szomorkás hangon.

- Most nem követtem nyomon minden eseményt - felelte, és mintha mentegetőzött volna.

Ezen, muszáj volt mosolyognom.

- Ha szeretnéd, elmondhatod, hogy mi bánt, persze nem kényszerítelek.

Nem tudtam, hogy elmondjam-e egy idegennek. Aztán, ahogy a gondolat megformálódott bennem, rájöttem, hogy ez így nem igaz. Talán ő tud rólam a legtöbbet, hiszen azt mondta, hogy ha akarná, akkor láthatná folyamatosan, hogy mi történik velünk, velem.

- Összevesztem Aprillel - mondtam végül.

- Min vesztetek össze? - kérdezte kedvesen, de mintha valahol már számított volna erre.

- Azt mondta, hogy megváltoztam mióta maga megjelent az életünkben.

- Szerintem nem te vagy az, aki változtál, hanem ők nem tartanak veled azon az úton, amin elindultál.

- De ezen az úton nem együtt kéne végig mennünk?

- Ez nem feltétel, sőt. Tudod az igazság az, hogy ez velem is így kezdődött.

- Tudom, azt már mondta.

- De nem csak arra gondolok, hanem arra is, amit most élsz át. Sajnos velem is ez történt, amikor felvállaltam, hogy hiszek ebben az egészben. Nem akarlak elkeseríteni, és nem is azt mondom, hogy veled is törvényszerűen ez fog történni, de... - mondta és elhallgatott.

- De nagy rá az esély - mondtam szomorúan.

- Hát igen - felelte, és mintha ő is elkomorodott volna.

- Magának, hogy sikerült átvészelnie - kérdeztem.

Egy darabig nem válaszolt, csak nézett. Közben rájöttem, hogy ez talán túl személyes kérdés volt, azért nem válaszol.

- Ne haragudjon, semmi közöm hozzá - mondtam bocsánatkérően.

- Semmi gond, csak már túl régen volt. Próbáltam felidézni az emlékeket. Azt hiszem, hogy nekem az, az ember segített, aki miatt abba a helyzetbe kerültem.

- Meg tudná nekem mondani, hogy miért pont én? Talán különleges képességeim lennének? Nem hiszem.

- Tudod ez egy érdekes kérdés. Nem tudom pontosan, hogy válaszolhatok-e rá, de azt hiszem, hogy most mégis megteszem - mondta, mire nekem felcsillant a szemem.

Egyrészt igazad van, másrészt viszont ez már születésedtől fogva el van rendelve.

- Én ezt nem értem, odamennek, ráböknek egy újszülöttre és azt mondják, hogy mostantól ő közénk fog tartozni. Aztán majd később felködösítjük mindenről.

- Nem Neked ez a sorsod. Úgy is mondhatjuk, hogy kakukkfióka vagy az emberek közt - válaszolta finoman mosolyogva.

- Kérdezhetek még?

- Persze Susan, mindig kérdezhetsz, csak legfeljebb nem válaszolhatok rá.

- Micsoda maga, már ne is haragudjon, mert, hogy nem ember, az biztos - mondtam határozottan.

- Nem, valóban nem vagyok ember. Legalábbis már nem. Valaha én is az voltam. Bár soha nem voltam normális ember, olyan voltam, mint te. Miből jöttél rá? - kérdezte mosolyogva.

- Ha befordul egy olyan utcába, ami teljesen egyenes, de egy pár másodperc múlva már sehol nincs, ne csodálkozzon, ha rájövünk.

- Igen, az valóban egy kissé érdekes volt, de muszáj volt azonnal visszamennem, ez volt a leggyorsabb út.

- Mit jelent az, hogy visszamenni, mégis hová?

- Nem azt mondom, hogy az én világomba, mert az nem lenne teljesen pontos. Ezt nem is igazán lehet megfogalmazni. Nem olyan élesek a határvonalak, mint, ahogy ezt az emberek elképzelik.

- És milyen a maga "világa"?

- Ezt nem árulhatom el, ha majd egyszer bekerülsz, megtudod. Addig viszont örülj, hogy nem vagy részese.

- Én ezt nem értem.

- Emlékszel, amikor először találkoztunk?

- Igen, amikor ott állt a dombtetőn, ahol ma is "összefutottunk".

- Emlékszel még, hogy mit mondtam akkor? - kérdezte nyomatékosan.

- Igen, de én akkor figyelmen kívül hagytam, amit mondott.

- Lehet, hogy rosszul tetted.

- De hát mégis mit tehettem volna?

- Sajnálom Susan, most mennem kell.

- Kérem, várjon még, annyi mindent szeretnék még megkérdezni.

- Ígérem, hogy nemsokára újra találkozunk.

- De mégis mikor?

- Nem sokára, ígérem. Kérlek, bízz bennem - mondta végül és elsétált.

Néztem utána, még el nem tűnt. Bízok benne, gondoltam magamban. Hirtelen egy szó szállt a levegőben: "Köszönöm!" Valahol tudtam, hogy nekem szól és csak én hallottam.

Ezután elindultam haza, mert már lassan rám sötétedett.

Este miután lefeküdtem még sokáig gondolkodtam a délutáni beszélgetésünkön.

Másnap, amikor odaértem az iskolához, a többiek ott álltak egy csoportban. Rájuk néztem, de nem álltam nem mellettük, bementem egyenesen az iskolába.

A tanítást úgy ültem végig, hogy éreztem a többiek, egész idő alatt figyelnek, és folyamatosan rólam sugdolódznak. Nem igazán törődtem velük, ha tényleg úgy van, ahogy April mondta, akkor jobb, ha nem is szólnak hozzám. Nem értettem, hogy ha bajuk van velem, miért nem lehet elmondani. Én tényleg a barátaimnak tartottam őket. Legalábbis eddig.

Amikor vége lett az óráknak siettem ki, nehogy Aprilék megállítsanak.

Eleinte nem volt úti célom, aztán irányt változtattam, és elindultam a tegnapi találkozás helyszíne felé.