Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, és mindent elmondunk Debbie és Steve szüleinek.

Becsöngettünk Debbiehez és amikor kijött az anyukája meglepetésünkre nem volt aggodalom az arcán.

- Szóljak Debbienek, hogy itt vagytok? - kérdezte

- Ööö... igen- vágta rá végül April.

Nemsokára kijött Debbie. Kimerültnek látszott, de úgy tűnt egyéb baja nem esett.

- Szia Debbie - köszöntünk egyszerre.

- Mi történt veled? - kérdezte Erin.

- Elmegyek veletek, és mindent elmesélek útközben - válaszolta.

Elindultunk. Debbie csak az után szólalt meg, hogy befordultunk az első sarkon.

- Miután elragadott az, az alak, leültetett egy fatörzsre és azt mondta, hogy legközelebb gondolkodjunk, mielőtt cselekszünk, különben baj lesz. Persze nekem fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó- tette hozzá. Ez után haza vitt és azt mondta, hogy vigyázzak magamra. Azután eltűnt.

Miután ő befejezte a mondandóját elmeséltem neki is ezt az egészet.

- Lehet, hogy aki elvitt, az ugyanaz volt, mint aki téged figyelmeztetett? - kérdezte Debbie

- Nem hiszem - mondtam - mert csak néhány perc telt el az után, hogy te eltűntél. Egyszerre nem lehet két helyen.

- Tudjátok mit, menjünk el Stevehez és mondjuk el neki is ezt az egészet - mondta Debbie - neki is joga van tudni.

Így hát Steveék felé vettük az utunkat.

Miután kijött Steve tovább sétáltunk. Útközben megtárgyaltuk ezt az egészet.

- Szerintem ma este együtt kéne, maradjunk és várjuk meg, hátha jelentkezik-mondta Steve.

Ebben mindannyian egyetértettünk. Tovább mentünk és körülbelül egy óra múlva valaki megszólított a hátam mögül. Megfordultunk és azt a férfit pillantottam meg.  Odajött hozzánk. Nem tudtuk, hogy mit akarhat. Mindenki csak nézett rá. Egyszer csak megszólalt:

- Sétáljunk tovább, ne álljunk meg itt az utca közepén.

Elindultunk, miközben ő tovább beszélt.

- Most, hogy együtt vagytok, úgy gondolom, hogy ideje megtudnotok néhány dolgot.

- Várjon- szóltam közbe, mire ő kérdőn felvonat a szemöldökét.

- Hogy talált meg minket? - kérdeztem

- Az legyen az én titkom - válaszolta titokzatosan mosolyogva.

- Elnézést-szólt közbe Erin.

- Tessék?

- Hogy, hogy Debbienek és Stevenek nem esett semmi baja?

- Miből gondolod, hogy nekem van bármi közöm ahhoz? Egyébként jobban örülnél, ha bajuk esett volna.

- De mégis- akadékoskodott

- Nem ártó szándékkal lettek elvíve, hanem figyelmeztetés gyanánt.

- Megtudhatjuk végre, hogy ki maga?- kérdezte Mike. És, hogy egyáltalán mi ez az egész?

- Mint mondtam igen, de mindent csak sorjában.

- Szerintem mondjuk, kezdje azzal, hogy mit akar tőlünk - mondtam.

- Most még semmit- válaszolta.

- Tudja én egy valamit nem értek- mondtam.

- És pedig-kérdezett vissza.

- Hogy talált meg minket? Egyáltalán honnan tudja a nevünket és miért pont mi? - kérdeztem egyre ingerültebben.

Miközben beszéltem elmosolyodott.

- Nem túl sok kérdés ez egyszerre? - kérdezte komoran, de nem ijedtem meg.

- Nem tud megijeszteni - válaszoltam és én is komoly arcot vágtam.

- Látom, te nem adod fel egykönnyen - mondta.

- Hát nem igazán- mosolyogtam szégyenlősen.

- Tudod a kíváncsiság adott esetben hasznos, de van olyan dolog, amire csak addig vagy kíváncsi, amíg meg nem kapod a kérdésedre a választ.

- Nem igazán értem, hogy mit akar ezzel mondani, de azt tudom, hogy akárki is maga, soha nem riadnék meg - mondtam.

- Biztos vagy benne? - kérdezett vissza.

- Igen, de ha nem akarja elmondani, hogy ki maga, nekem úgy is jó.

- Látom, te tényleg nem adod föl Susan - felelte végül. Hát legyen, elmondok magamról néhány dolgot, de csak akkor, ha valóban tudni akarod. Persze, csak ha a többieknek sincs ellenére.

- Nincs ellenünkre, mert igazság szerint minket is érdekel, csak nem mertünk rákérdezni - mondta Debbie.

A többiek bólogattak.

- Nyugodtan megkérdezhettétek volna, mint rájöhettetek, nem akarlak titeket bántani.

Szóval azt kéritek, hogy meséljek. Nos, rendben, legyen. Az egész velem is így kezdődött, ahogy veletek. Nem tudtam én sem, hogy mi történt, hogy minden úgy megváltozott, de mégis látszatra ugyanaz maradt.

- Bocsánat - szóltam közbe - annak idején magát is megkereste valaki, mint most minket maga? - kérdeztem.

- Igen, de ha hagyod, hogy végig mondjam, akkor választ fogsz kapni a kérdéseidre. Szóval a kérdésedre válaszolva, igen engem is megkeresett valaki, és akkor, mint Susan tette, én sem figyeltem arra, amit mondott. Aztán nemsokára én is rájöttem, hogy hallgatnom kellett volna rá. Majd, ahogy ti most én is ott álltam vele szemben és ugyanezeket a kérdéseket tettem föl neki.

- De arra a kérdésre még mindig nem válaszolt, hogy mit akar tőlünk - akadékoskodtam tovább.

- De az előbb már válaszoltam erre a kérdésre, és bármennyire is kíváncsiak vagytok rá, ezt még nem árulhatom el nektek, most még nem, de időben meg fogjátok tudni. - válaszolta.

- Miért nem mehetünk az erdőbe? - kérdezte April

- Mert veszélyes - válaszolta.

- De miért, eddig nem volt az - kérdezte újra April.

- Ezt még nem árulhatom el. Most mennem kell - válaszolta. Felgyorsította a lépteit, és befordult a következő sarkon. Mikor odaértünk már nem volt sehol. Összenéztünk és magunkban azon tűnődtünk, hogy tűnhetett el ilyen hirtelen.

Tovább sétáltunk és egyszer csak mindannyian megtorpantunk és egymásra néztünk.

- Ti is hallottátok? - kérdezte Steve.

- Igen - válaszoltuk.

- Ti mit hallottatok? - kérdezte April.

- Én azt, hogy vigyázzunk magunkra és hallgassunk a szívünkre - válaszolta Mike

- Mi is ezt hallottuk - válaszoltuk.

Időközben elkezdett szürkülni úgy, hogy elindultunk haza. Én Aprillel mentem egy darabig, mivel egy utcában laktunk.

Miután hazaértem még nagyon sokáig töprengtem azokon, amiket mondott. Ráadásul még itt volt az is, amit hallottunk. Tudtuk, hogy ez is az ő műve volt.