Tizenkettedik fejezet
Másnap reggel, amikor elindultam a suliba vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt szerettem volna már túl lenni ezen a beszélgetésen, másrészt viszont az örökkévalóságig halogattam volna.
Szerencsémre – vagy épp nem – nem találkoztam össze vele iskolába menet. Az órák ma valahogy sokkal gyorsabban teltek, mint egy átlagos napon. Miután elhangzott az utolsó óra végét jelző csengő nem volt más választásom. Előbb – utóbb ki kellett mennem az iskolából. Próbáltam a pakolást minél jobban elhúzni, de a végén, már a tanár szólt rám, hogy igyekezzek. A terem teljesen kiürült, már csak én voltam benn.
A kapun kilépve megtorpantam. Megpillantottam Thomast az út túloldalán, azonban nem volt egyedül, Debbie állt mellette. Meglepetésemben odasiettem hozzájuk.
- Jó napot, szia Debbie – köszöntem rájuk.
- Szia – köszönt vissza Thomas.
- Szia, Susan – köszönt Debbie is.
- Akkor gondolkodj el rajta és várom a válaszod – mondta Thomas Debbienek.
- Rendben van, viszlát. Várjon, még valami!
- Ne félj, nem mondom el senkinek – felelte, mintha a gondolataiban olvasna.
- Köszönöm, viszlát, szia Susan.
- Szia – köszöntem el.
- Ugye hiába kérdezném, hogy mi volt ez?
- Igen, elég valószínű, és mint hallottad meg is ígértem, hogy titok marad.
- Rendben, igaza van.
- Tegnap miért rohantál el olyan gyorsan? Bár sejtem.
- Dolgozatot kellett írnom, már mondtam.
- Nem kellett semmilyen dolgozatot írnod és ezt min a ketten ugyanolyan jól tudjuk.
- Miért akkor maga szerint miért mentem haza?
- megijedtél tőlem, vagy attól, amit mondtam. Tudom, hogy igazam van.
- Akkor miről is beszélünk tulajdonképpen? – kérdeztem morcosan.
- Mint már tegnap mondtam az ellenséged, nem én vagyok. Azt nem állítom, hogy jó vagyok, de ártani nem akarok neked.
- Látja, megint kétértelmű megjegyzéseket tesz. Jó lennek, ha végre eldöntené, hogy maga mellé akar állítani, vagy el akar ijeszteni, nem mindegy, de maga dönt.
- Igazad van, csak tudod ez sokkal bonyolultabb, mint, ahogy gondolod.
- Akkor magyarázza el – csattantam fel.
- Nem lehet, ezt te is tudod. A kezem meg van kötve.
- Tudja, egy kicsit kezdem unni, hogy mindig ezzel jön.
- Nem én találtam ki. Ha bármi olyat elmondanék neked, amit megtiltottak, lehet, hogy holnap már mással kéne beszélgetned.
- Nem engednék, hogy találkozzon velem?
- Így is lehet fogalmazni – felelte sötéten.
- Értem – feleltem és nem feszegettem tovább a témát.
Az igazság az volt, hogy valahol már megkedveltem őt. Bár nem ő volt a legkedvesebb ember az életemben, mégis. Soha nem ártott nekem, pedig véleményem szerint megtehette volna, nem igényelt volna különösebb erőfeszítést, ebben biztos voltam.
- Valami baj van? – kérdezte és kissé furcsán nézett rám.
- nem, nincs semmi, csupán elgondolkodtam.
- Ha szeretnéd, elmondhatod, mi aggasz.
- Tényleg semmi – feleltem és valószínűleg elpirulhattam zavaromban, mert elmosolyodott.
- Ahogy gondolod – felelte végül
- Rájöttem, hogy kezdem megkedvelni magát – mondtam ki végül, mégis a gondolataimat.
- Ez igazán kedves – válaszolta kissé furcsa hangon.
- Rosszat mondtam?
- Nem, egyáltalán, ellenkezőleg. Sikerült meglepned, ami keveseknek sikerült az elmúlt években.
- Ez mos jó vagy rossz.
- Nem rossz, egyáltalán, sőt.
- Akkor megnyugodtam. mosolyodtam el.
- Miről szeretnél ma beszélgetni?
- nem tudom. Van még valami, amiről feltétlenül tudnom kellene?
- Sok minden, de van, ami még bőven ráér.
- Van olyan, amiről már most is beszélhet nekem?
- Tudod mit Susan, menj haza, tedd le a cuccaid, aztán pedig találkozzunk a szokásos helyen. Rendben van:
- Mire készül? – kérdeztem kissé gyanakodva.
- Ne izgulj semmi rossza – felelte mosolyogva. Nem biztos, hogy összejön, de egy próbát megér.
- Elárulná végre, hogy miről van szó.
- Megígérem, hogy elárulom, ha visszajöttem.
- Rendben van, akkor ott találkozunk – felkeltem és gyorsan elindultam haza.
Egy kicsit izgatott voltam. Nem tudtam, hogy mire készülhet. Azt mondta, semmi rosszra, de, hogy kinek a szempontjából lenne rossz, arról nem esett szó.
Mikor odaértem ő még nem volt ott. Körülbelül öt perc múlva érkezett meg.
- Ne haragudj, hogy késtem – felelte a hátam mögül, mire egy nagyot ugrottam.
- Semmi gond – feleltem ijedten.
- Megijeszteni sem akartalak.
- Nem ijedtem meg olyan nagyon. Nos elárulja végre, hogy miről van szó,
- Csak egy pillanat. Kérlek, fogd meg a kezem és hunyd be a szemed.
- Ugye csak viccel? – kérdeztem vissza.
- Kérlek, csak tedd, amit mondok. Ne félj, nem akarlak bántani.
- Legalább mondja el, hogy mire számítsak.
- Tulajdonképpen semmire, nem lesz semmi. Bízz bennem, kérlek.
- Oké, rendben van, de aztán ne kelljen megbánnom.
- Szerintem nem fogod – felelte és nyújtotta felém a kezét.
Némi hezitálás után megfogtam.
- Most pedig hunyd be a szemed.
Úgy tettem, ahogy monda, de még mindig kissé bizalmatlan voltam a dologgal kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése