Tizenkilencedik fejezet
Lassan megreggeliztünk, és közben csendben mosolyogva néztük egymást.
- Köszönöm, finom volt.
- Nem én készítettem, de szívesen.
- De te adtad nekem, és ez is számít – mosolygott rám. Mit szeretnél csinálni, vagy van valami kötelező feladatod?
- Mára nincs semmi kötelező. Egyenlőre nincs semmi konkrét tervem, de majd csak alakul valahogy.
- Lenne kedved még egy filmet megnézni? – kérdezte végül.
- Miért is ne, úgyis hűvös van még. Láttál valami érdekeset tegnap a filmek között?
- Igen. De ugye nem baj?
- Egyáltalán, sőt örülök neki – mosolyogtam rá.
- Segítek elpakolni, aztán mehetünk.
- Hagyd csak, majd én megcsinálom.
- Én is ettem, nem hagyom, hogy egyedül pakolj.
- Látom, te is legyőzhetetlennek érzed ma magad – mondtam mosolyogva.
- Úgy tűnik, összeillünk – felelte csibészes mosollyal.
- Örülök, hogy így látod. Na menjünk – mondtam, miután elmostam az utolsó edényt is.
Jó volt kettesben lenni, lekuporodni a tévé elé és összebújva filmet nézni. A film azonban túl gyorsan véget ért, így a pillanat elillant. Lassan dél felé járt már, de anyu még nem volt sehol.
Lekapcsoltam a feliratot és kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat.
- Szeretem ezt a filmet – mondtam végül.
- Én még nem láttam, de jó döntés volt – felelte.
- Örülök, hogy tetszett – nyomtam egy puszit az arcára.
- Én is örülök – incselkedett velem és megcsókolt.
- Nem vagy még éhes? – kérdeztem.
- Nem különösebben, de te ehetsz nyugodtam.
- Nem gond?
- Dehogy is, nincs szívem éheztetni téged.
- Milyen kedves – mosolyogtam rá. Kijössz velem a konyhába?
- Persze. Szeretem nézni, ahogy eszel.
- Pedig nem valami szép látvány – mosolyogtam.
Kivettem a hűtőből a maradékot és bedobtam a mikróba megmelegíteni.
- Jó étvágyat – mondta, mikor leültem az asztalhoz.
- Köszönöm – feleltem.
Még ettem csöndben figyelte minden mozdulatom. Már majdnem üres volt a tányérom, amikor éreztem, hogy nem bírok többet enni.
- Tele vagyok – mondtam letéve a villát.
- Add ide, megeszem – mosolygott.
- Várj, hozok egy másik villát – álltam fel az asztaltól.
- Nem kell, jó lesz ez is.
- Biztos?
- Persze – mosolygott.
- Már megint mi olyan mosolyogni való? – kérdeztem szemöldökráncolva.
- Semmi, csak néha nem értelek.
- Mert, hogy?
- Szerinted miután csókolóztunk, kérni fogok másik villát? Ne butáskodj.
- Jól van, meg se szólaltam – feleltem és kissé durcás lett a hangom.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg – mosolyodtam el.
- Mondták már, hogy rosszul hazudsz? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom – feleltem.
- Köszönöm – mondta letéve az evőeszközt.
- Egészségedre – feleltem és betettem a tányért a mosogatóba.
- Van kedved kimozdulni egy kicsit? – kérdezte.
- Hova gondoltad? –érdeklődtem.
- Meglepetés, szerintem tetszeni fog neked.
- Rendben, csak felveszek még egy felsőt, kint hűvös van.
- Jól van, itt megvárlak.
- Egy pillanat és itt vagyok – mondtam és elsiettem a szobám felé.
Mikor visszaértem megtorpantam az ajtóban.
- Nem kellett volna elmosnod, megcsináltam volna.
- Mehetünk? – kérdezte felém fordulva.
- Egy pillanat, csak hagyok anyunak egy üzenetet.
- Persze, nem rohanunk sehová.
Kerestem egy papírt meg egy tollat és odaírtam anyunak, hogy legkésőbb nyolcra itthon leszek és odatettem a konyhaasztalra.
- Indulhatunk – mondtam odalépve hozzá.
- Gyere, bújj ide – nyújtotta felém a karját. Megcsókolt, majd a fülembe súgta: Hunyd be a szemed, és ne engedj el.
- Úgy tettem, ahogy mondta és szorosan hozzá bújtam.
- Megérkeztünk – puszilta meg a fejem búbját.
- Mikor kinyitottam a szemem meglepetten néztem körbe, ugyanis egy konyha közepén álltunk.
- Hol vagyunk? – kérdeztem meglepetten.
- Nálam – mosolyodott el.
- Nagyon szép – feleltem kibontakozva az öleléséből és körbefordultam. Jó az ízlésed.
- Köszönöm – mosolygott kissé zavartan.
- Mi a baj? – kérdeztem összevonva a szemöldökömet.
- Semmi, csak még soha nem volt nálam lány.
- Nyugi, nem fogok benézni az ágyad alá.
- Azt azért valahogy sejtettem – nevette el magát és látszott rajta, hogy egy kissé megnyugodott és felszabadultabb lett.
- Körbevezetsz?
- Persze, bár nem valami nagy.
- Nem az a lényeg, hogy minél nagyobb legyen. Ha egyedül élsz benne, akkor meg aztán végképp fölösleges. Gyönyörű – mondtam, mikor beléptünk a hálószobájába.
A falak mélybordó árnyalatban pompáztak, az ágyon viszont fekete selyem ágynemű volt. Még a szavam is elállt.
- Fantasztikusan néz ki – mondtam, mikor szóhoz jutottam.
- Nyugodtan beljebb mehetsz – bátorított mosolyogva.
Léptem párat a szoba belseje felé és lassan körbefordultam. A falakon képek helyett selyem anyagok lógtak, persze mind fekete volt.
- Sokkal jobb a stílusérzéked, mint nekem – mondtam még mindig álmélkodó hangon.
- Örülök neki, hogy tetszik. Azt hittem, hogy túl szélsőséges lesz a te ízlésednek.
- Nem, egyáltalán. Merész, viszont fantasztikus hangulata van, és ez tökéletesen ellensúlyozza. Az, az igazsás, hogy a szobám ugyan én rendeztem be, de korlátozottak voltak a lehetőségeim – mosolyodtam el.
- Nekem tetszett a szobád, fiatalos hatást kelt és neked erre van szükséged. Aztán később már teljesen más lesz az ízlésed. Lehet, hogy furcsán nézne anyukád, ha így lenne berendezve.
- Az elég valószínű – nevettem el magam, mikor elképzeltem anyu arcát. Nagyon puha ez a szőnyeg – jegyeztem meg tovább sétálva.
- Nincs meleged? – kérdezte megfogva a pulcsimat.
- De, egy kicsit – válaszoltam és elkezdtem lehúzni a cipzárt rajta. Hova tehetem?
- Az ágyra, nyugodtan le is ülhetsz rá, nem harap, ígérem – mosolygott ravaszul.
- Csak nem készülsz valamire? – incselkedtem vele.
- Semmi rosszra, csak amit te is szeretnél – felelte és közelebb sétált hozzám.
- Akkor gyere ide és csókolj meg – mondtam ki, amire vágytam.
- Ezer örömmel – mosolyodott el és már ott is éreztem magamon a kezét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése