Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Amikor odaértem nem volt ott senki. Bár tegnap, ahogy mondta, nem úgy hangzott, hogy ma találkozunk, de azért valahol reménykedtem benne. Nem volt semmi dolgom, ezért letelepedtem egy fa árnyékában, és vártam.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már egy jó ideje ülhettem ott, amikor valaki elém állt. Valahogy nem gondoltam, hogy mégis találkozunk, de amikor felnéztem láttam, hogy ma mégsem töltöm egyedül a délutánt.

- Szia Susan, csak nem rám vártál? - kérdezte finoman mosolyogva.

Maga a fejembe is belelát? - kérdeztem vissza és én is elmosolyogtam magam.

- Nem, a fejedbe nem látok bele, de ez egyértelmű volt.

- Jött volna egyébként, ha én nem várok itt?

- Igen, jöttem volna.

- Kötelezően jött, vagy magától?

- Mi az, kérdezz - feleleket játszunk?

- Jól tud kitérni a kérdések elől – feleltem mosolyogva.

- Nem szeretnél elindulni valamerre? Vagy itt szeretnél ülni a nap hátralévő részében?

- Elindulhatunk, van úti célja, vagy csak menjünk?

- Egyenlőre csak induljunk el, aztán majd meglátjuk.

- Nem fog válaszolni a kérdésemre, ugye?

- Miféle kérdésre? – kérdezte ártatlanul.

- A memóriámmal nincs baj, és szerintem a magáéval sincs. Nos?

- Magamtól jöttem, de senki nem ellenezte.

Ez volt a kérdés ugye?

- Igen, tulajdonképpen.

- Szeretnéd folytatni a tegnap abbahagyott beszélgetésünket?

- Miért, lehetne?

- Igen, lehetne, persze csak, ha szeretnéd?

- Tegnap nekem úgy tűnt, hogy nem szeretne válaszolni.

- Az igazság az, hogy nem tudtam rá válaszolni, nem pedig nem akartam.

- És ma már tud? Meg tudná mondani, hogy mit tehettem volna?

- Nem, sajnos nem tudom. Csak próbáltalak elijeszteni. Sajnos nem sikerült, tudtam, hogy nem fog sikerülni, de meg kellett próbálnom.

- Tudja én mit nem értek:

- Mit, mondd.

- Ha magának az a dolga, hogy engem „irányítson” és tartsa velem a kapcsolatot, akkor miért kart elijeszteni?

- Tulajdonképpen nem lett volna szabad, de nem szerettem volna, ha átéled, amit én. Sajnos a próbálkozásom sikertelen volt. A sorsod már most is nagyon hasonlít az enyémhez.

- És most mi lesz?

- Most már nincs sok választások. Neked nincs.

- Miért, valakinek van, ez nagyon úgy hangzott.

- Igen van. Mégpedig a barátaidnak.

- Miből válogathatnak?

- Hogy veled tartanak, vagy sem.

- Őszintén, már azt sem igazán tudom, hogy szeretném-e.

- Nem gondolod, hogy ezt meg kellene beszélned velük?

- Lehet, de mikor?

- Mondjuk, akár most rögtön – mondta és volt valami a hangjában, ami felkeltette a figyelmemet.

- Azt szeretné, hogy keressem fel őket egyenként?

- Szerintem semmi szükség rá. Figyeld csak! – mondta és abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Amikor megnéztem ki az, láttam, hogy Debbie neve áll a kijelzőn.

- Nem gondolod, hogy ezt most fel kéne venned?

- Igen? – szóltam bele a telefonba. Kissé ideges voltam, de igyekeztem, hogy ne hallatszódjon a hangomon.

- Szia Susan. Beszélnünk kéne, nem gondolod?

- Igen, beszélnünk kéne. Gyertek ki a szokásos helyre.

- Rendben, tíz perc múlva találkozunk ott. Szia.

- Szia – mondtam és letettem a telefont.

- Ha nem gond veled mennék?

- Egyáltalán, sőt meg is akartam kérni. Így legalább nem egyedül kell szemben állnom a többiekkel.

Elindultunk és mivel mi voltunk közelebb, amikor odaértünk leültünk és vártunk.

- Lehet, hogy nem is jönnek – mondtam, mikor már vagy öt perce ültünk ott.

- Jönni fognak, ne izgulj,

- Pont ezért izgulok.

- Nem tudom ez mennyire vigasz, de én itt leszek veled.

- Lehet, hogy nem hiszi el, de számít, és köszönöm.

- Már itt is vannak – mondta hirtelen, mire én megborzongtam. Még nem sikerült megszoknom, hogy tulajdonképpen látja a jövőt.